Mit vársz egy olyan filmtől, melynek első képkockáin valakinek premier plánban vágják el a torkát egy életlen késsel, majd a gyilkos arról kezd panaszkodni, hogy a felhentelt muksó bepisált halálhörgés közben? Ha már megvetted a mozijegyet, akkor szólok, hogy a Csontok és skalpok (Bone Tomahawk) nem lesz egyszerű menet. A film kreatív oldalról az elsőfilmes S. Craig Zahler egyemberes mutatványa; a srác nem csak megírta és megrendezte a mozit, de részben még a filmzenét is neki köszönheted. Elhivatott volt, hitt a projectben, és a végeredményt látva simán meg tudom érteni a lelkesedését. Azért mielőtt körbepuszilgatom a faszit, néhány mondatban felvázolom az alapszitut, csak hogy tudd, miből bontakozik ki az év legsokkolóbb filmje.

Adott egy Bright Hope nevű porfészek a préri közepén, melynek kocsmájába gyanús alak érkezik az egyik este. A helyi sheriff (Kurt Russel) turpisság megalapozott gyanúja miatt börtönbe csukatja a vendéget, akinek másnap reggelre a szemrevaló doktornővel és a helyettessel együtt nyoma vész. Kiderül, hogy kannibál indiánok rabolták el a kis társaságot, ezért a sheriff, a doktornő szerelme (Patrick Wilkinson), egy sötét múltú háborús veterán (Matthew Fox) és a törvény őrének bohókás segítője (Richard Jenkins) elindulnak, hogy felkutassák az elhurcoltakat.

Ez az a pont, ahol elkezdhetsz unatkozni, feltéve, hogy nem szereted az érdekes karaktereket, a szellemes párbeszédeket és a komótos tempóban csordogáló minimál cselekményt. A mozi törzsét képező utazás ugyanis lassú, de ha nem pörögsz gyorsítókon, könnyen fogsz rezonálni a látottakkal. Russell karaktere az elvek és a törvény embere, Wilkinson botcsinálta hős, akit csak a szerelem vezérel, Fox pedig egy rejtélyes, jéghideg piperkőc, akit sokáig képtelenség felrakni a megfelelő polcra. A hevenyészett mentőexpedíció így nem épp ideális összeállításban baktat célja felé, de Jenkins esetlen karaktere szelíden oldja a feszültséget és lassan mindegyikőjükből látunk annyit, hogy ne csak az elkerülhetetlenül bekövetkező leszámolás töltelékeiként tekintsünk rájuk.

A Csontok és skalpok stílusgyakorlat. A western és a horror műfaja közé szeretne hidat verni; a western a film eleji kisváros, a horror a kannibálok barlangja a fináléban, az utazás pedig maga a híd. Ezt a hidat nyugodtan felfoghatod altatódalnak is, ami szépen levisz alfába, mielőtt tarkón csapna egy hatalmas, emberi gerincoszlopból faragott kalapáccsal. Ha szeretnéd ugyanazt a sokkot átélni, amit nekem volt szerencsém a film megtekintése során, a következő bekezdést inkább ugord át!

A több mint két órán terpeszkedő filmidő utolsó fél órája ugyanis egy vérgőzös rémálom, amire egészen egyszerűen nem voltam felkészülve. Tényleg nem szoktam olyat csinálni, hogy eltakarom a szemem, de egyes mozzanatokat csak fájdalmas grimasszal az arcomon, az ujjaim között kikandikálva voltam csak képes végignézni. A váltás szinte átmenet nélküli, a csúcspont (vagy inkább mélypont?) gyomorforgatóan jól fényképezett, minden ízében naturális és sokkoló borzalom, ami simán megforgatta velem a széket.

Zahler tehát nagyon jól tudja, mit csinál. A rendezés remek, a fényképezés kifogástalan, a trükköket látva pedig alig értjük, hogy fért bele mindez 1,8 millió dollárba, főleg, mert a színészekre sem lehet egyetlen panaszszavunk sem. Bár néhány perccel simán meg lehetett volna kurtítani a filmidőt, egyszerűbb elfogadni, hogy a rendezőt valóban érdekelték a sztori karakterei.

Ügyesen vette észre, hogy a vadnyugat pontosan az a hely és idő, ahol a horror baromi jól érzi magát. Ott és akkor még egymás mellett élt a modern világ, a törvények uralma és a barbár kőkorszak, amit Zahler súlyos gore-ral megtámogatva önt a nézők nyakába. Nem egyhamar fogod elfelejteni ezt az utazást, az biztos.