Azt mi sem tagadjuk, hogy a friss Depeche-lemez akkor ütött volna igazán nagyot, ha a zenekar teljes egészében elszakadt volna a Sounds of the Universe prüntyögő hangmintáitól, és visszatért volna a csapatot ereje teljében mutató Playing the Angel hangképeihez (vagy ne adj’ isten a még korábbiakhoz). De Dave Gahan és állami gépi zenekara valamiért mégis itt érzik magukat otthon mostanában, és ezen akkor sem akarnak változtatni, ha a rajongóik ettől a döntéstől nem fickándoznak örömükben.

Csalódtak azok, akik teljesen jogosan valami földbe döngölő erejű visszatérést vártak, de hát a tagok sem fiatalok már, ezt figyelembe véve pedig az első kislemezdal, a Heaven egy igazán megkapó, szívszorító balladaként és nem kiégett nyavalygásként értelmezhető csak a DM-univerzumban. Gahan és Gore minden fájdalma benne van a klipes dalban, megtört emberek himnusza ez, finomra polírozva.

A Delta Machine-t úgy harangozta be a banda, hogy valahová a Violator és a Songs of Faith and Devotion közé lesz pozicionálható, ami csak félig hatalmas blődség, a dalok hangzástól függetlenül ugyanis valóban arra az érára hajaznak, de a trackek egésze sokkal inkább adja az Exciter egyenes ágú folytatását, ami bizony új rajongókat nem fog szerezni, és a régieket is megosztja majd. Pedig van itt dög, van itt sláger, még ha nemzedékiek feltétlenül nem is kerültek a korongra.

Már a kezdő Welcome to My World-nél is lehet érezni, hogy itt bizony nem szenvelgés következik, az azt követő, dögös Angel pedig végképp elindítja a vonatot egy jól ismert, mocskos világba, előreláthatatlan végállomással, lefelé egy végtelennek tűnő lejtőn. A Sounds of the Universe és az Exciter hangzásait házasító album talán egyetlen baja, hogy nem a Songs of Faith… stílusában, sokkal több élő hangszerrel vették fel, pedig a dalok sokszor elbírnák a vastagabb hangzást. Ott van például a Secret to the End, egy erős, tipikus DM-himnusz, amit a minimalista elektronika nem enged igazán szárnyalni, elmarad a katarzis, pedig nagyon közel vagyunk hozzá.

Annyiban igaza volt korábban a Mode-nak, hogy az albumon valóban akad három olyan dal, amelyek a Violator-ön is elfértek volna: a Broken olyan klasszikus Depeche-alapvetés, ami akár a Black Celebration-ről sem lógna ki, mint ahogy a Soft Touch / Raw Nerve sem, de a lemez csúcspontja, az erős Personal Jesus-motívumokkal érkező Soothe My Soul-t sem tiltották volna le a Songs…-ról. Nem meglepő, hogy ez a Delta Machine második kislemezdala, és arra is nagyobb téteket mernénk tenni, hogy újabb koncertkedvenc született vele. Az az ember érzése, hogy a banda megint megtalálta a helyes utat, már amennyiben a dalszerzésről beszélünk, de még mindig nem tudnak szabadulni ettől a katarzist teljesen megakadályozó hangzástól. Kár.

A  Delta Machine mindenesetre még így is nagyon jó, pár felesleges töltelékdaltól és Martin Gore a szokásosnál sokkal felejthetőbb saját maga által énekelt dalától, na meg a hangzástól eltekintve sokkal jobb korong született a kissé halovány előzőnél. Többször kell meghallgatni, és meghálálja a törődést. Szóval kifejezetten nagy szeretettel várjuk a bandát május 21-én a Puskás Ferenc Stadionba! Ha még nem vettél jegyet, tedd meg!