Színre lépünk

Őszintén bevallom, nem vagyok balett-szakértő. Ezt nem egyfajta büszke, kivagyi tudatlansággal ismerem el, egyszerűen úgy alakult, hogy a balett meg az én útjaim nem sűrűn keresztezték egymást az évek során, és ha így is történt, annak nem voltak távolba mutató hatásai. Ez utóbbi nem teljesen igaz, ugyanis egy kulturális műsor szerkesztőjeként a 2000-es évek közepén testközelből nézhettem végig a Frenák Pál társulat egy próbáját, ami egy – olvasatomban, bár megismétlem, nem vagyok szakértő – megerőszakolási jelenet volt egy boxringben, amit ágytálak, és műtőeszközök segítségével mutattak be férfi táncosok. Kollégáimmal nem voltunk dohányosak, de ha azok lettünk volna, minden bizonnyal remegő kézzel gyújtunk rá a próba után. Nem mindenkinek való a kortárs balett, nem mindenki lehet ideológiailag elég képzett, idézhetném a klasszikust.

Sosem gondoltam volna, de a klasszikus balett például sokkal közelebb áll hozzám, főleg miközben az ember Felméry Lilivel narancslézik. A Magyar Állami Operaház címzetes magántáncosnője nemrég érkezett meg Londonból, ahol három napot töltött pihenéssel. – A nevezetességeken már túl vagyok, de sétáltam a Temze partján, és élveztem a jó időt – meséli mosolyogva. – Csodás volt, nagyon ritka, hogy az embernek nem kell esernyő alatt állnia folyamatosan. Holnapután Madridba megyek egy barátnőmhöz, „csajos” hét lesz, ez is ritka, valamint Horvátországba látogatok el a nyár folyamán, remélhetőleg többször is.

Két lábbal a földön

Aligha lehetne valaki összeszedettebb nyilatkozó, a mondatai olyan szabályosak, mint egy mértani alakzat, választékosan fejezi ki magát, nem nagyon hibázik. Szerencsére ez a fegyelem közvetlenséggel párosul, Lili sokat mosolyog, nevet, és viccelődik. Az viszont nem kérdés, hogy ennek a nőnek kész tervei vannak a karrierjét és a jövőjét illetően, pontosan tudja, hogy miben jó, mit akar, és hogyan fog elérni oda. A kérdéseim után nem gondolkodik sokat, mintha kész válasza lenne mindenre. – Kilenc éves korunk óta folyamatos fegyelmezettségben, koncentrációban élünk. Akárhogy is nézem, ezt bizony nem könnyű levetkőzni. Amióta színpadi életem van, felnőtt művészként tevékenykedem, próbálom elengedni magam. Nem is tudom, hogy mikor volt utoljára olyan nyaram, hogy szinte nincsen szakmai elfoglaltságom. Megmondom őszintén, hogy ilyenkor, szünetekben folyamatosan keresem a lehetőséget arra, hogy fejlődjek, kurzusokra jelentkezem, pontosan azért, hogy nyáron se álljak le. De idén úgy gondoltam, hogy jól fog esni egy hosszabb szünet. Utoljára 15 éves koromban volt ilyen nyaralós időszak az életemben. Bár egy csábításnak örömmel engedtem, Kerényi Miklós Gábor, a Budapesti Operettszínház igazgatójának kérésére Szegeden, a Szabadtéri Játékokon, a Bajazzók című operában színre lépek egy kiváló operaházi táncművész kollégámmal.

Megszállottnak kell lenni

Lili még csak 21 éves, de egy balerina kora nagyon becsapós dolog. Korán fel kell nőniük, és 25 évesen rendszerint már túl vannak a zeniten. Ránézésre egy törékeny, kedvesen mosolygó kislány néz vissza rám, így hajlamos vagyok megfeledkezni róla, hogy egy olyan művésszel ülök szemben, aki 13 éve brutális fegyelmezettséggel azon dolgozik, hogy a színpadon olyannak tűnjön, mint akire nem hat a gravitáció. A siker kemény munkával sem borítékolható, nem elég gyakorolni, gyötörni a testet, sok száz – vagy ezer - fiatal lány közül csak maroknyian jutnak el profi szerződésig, és még kevesebb azoknak a száma, akikből Felméry Lili lehet. – Ez egy kőkemény dolog – ért egyet Lili. – Az ember első éves kora óta rivalizál. Harcol másokkal, de elsősorban önmagával, ez egy véget nem érő küzdelem. Ez a „háború” azonban nem öncélú. Azért folyik, hogy mi táncosok minden nap egy kicsit többek legyünk. Többet és jobban forogjunk, magasabbra ugorjunk. Vagyis többek legyünk önmagunknál. Ehhez „nehéz-fegyverek” és hit szükségeltetik. Aki nem szereti ezt a világot, az nem fogja kibírni. Akiben nincs meg az odaadás, az alázat, a megszállottság, az elbukik, nem bírja lelkileg. Amikor rákérdezek arra, hogy megszállottnak tartja-e magát, a beszélgetés leghatározottabb válaszát kapom. – Igen, igen! Ez szerintem elengedhetetlen. Nehéz pillanatok mindig vannak, voltak és lesznek. Vannak sírva hazamenős napok, elégedetlenség, de ez normális. Az a fontos, hogy tudjunk örülni a jó dolgoknak, amik akár az ember szakmai, akár a magánéletében történnek.

Lány a robogón

A balettet nem könnyű dolog eladni, sokkal nehezebb, mint egy valóságshowt vagy egy énekes tehetségkutatót, de vannak, akik nem adják fel, és próbálkoznak. Lili otthona, a Magyar Állami Operaház például egy hazai állami intézménytől nem megszokott módon meglepően haladó szellemben népszerűsíti az operát és a balettet. Napilapos kollégák baloldalról most biztosan az asztalra csapnának, hogy állami támogatásból könnyű!, de állami támogatásból sokan még ennyit sem tesznek meg, szóval félre a kritikákkal! Ha nincs ez a kampány, sosem tudjuk meg, hogy miképpen fest napjaink legtüneményesebb balerinája farmer sortban, magassarkúban egy Vespát meglovagolva, kihívó pillantást intézve a nagyérdemű felé. – Azóta is a Vespákat keresem az utcákon – nevet fel, amikor megemlítem a plakátot. – Nagyon megbabonázott az a robogó, ráadásul a fotózásokat is nagyon szeretem! Egyébként nagyon fontos, hogy népszerűsítsük ezt a csodálatos intézményt és magát az operát és a balettet is. Statisztikailag kimutatható, hogy a kampány óta több bérletet vásárolnak. Törekedni kell arra, hogy minél több ember jöjjön, szeresse meg ezeket a műfajokat.

Egyes radikális balettomán vélemények szerint a világegyetem nyelve nem a matematika, hanem a balett. A Pas de deux kifejezés a kétszemélyes táncot jelent, ami az esetünkben páros falatozást takar. Lili elé egy gusztusos Cézár saláta kerül, jókora csirkedarabokkal. Akárcsak az élsportolóknak, úgy a táncosoknak is nagyon oda kell figyelniük a súlyukra. Pár plusz kilóval már nehezebb spiccen végigrepülni a színpadon. Isadora Duncan, amerikai táncos a legendák szerint élete egy szakaszában osztrigán és pezsgőn élt, mindenféle következmények nélkül. Amikor megemlítem a furcsa étrendet, Lili szemöldökei az égbe szaladnak. – Én ezt még nem próbáltam, ezt bátran kijelenthetem! Amikor évad közben vagyunk, és sok a próba, nagy a leterhelés, akkor tulajdonképpen viszonylag könnyed odafigyeléssel kordában tudom tartani a súlyomat. Nyáron ez intenzívebb odafigyelést igényel. Aztán pár perc múlva már egy youtube videót nézünk, egy 1909-es, karcos, remegő felvételen Nizsinszkij táncol, Lili pedig elbűvölve nézi a monitort. – Hihetetlen ilyen felvételeket nézni! Maga a balett is egy fejlődő dolog. A technikai követelmények ma már nagyon másról szólnak, mint régen. Jó ilyen felvételekre rábukkanni, jó látni, hogy mennyire szerették már akkor is a táncot. Ez szerintem egyébként egy montázs volt, nem egyetlen darabból láttunk részleteket.

Hol vannak Balettország fővárosai?

Tudtommal Magyarország nem számít balett nagyhatalomnak, ebben az oroszok meg pár amerikai és londoni társulat számít a csúcsnak, szóval adódik a kérdés, hogy nem gondolkozott-e még el azon, hogy valamelyik amerikai vagy európai nagyvárosba tegye át a székhelyét? – Ez egy nehéz kérdés, és szinte mindig felteszik. Jó lehet a nemzetközi karrier, de én mindig itthon éreztem jobban magam. A helyzet az, hogy itt könnyebb érvényesülni. Az, hogy már 18 évesen főszerepet táncolhattam, nagyon ígéretes dolog volt. Rengeteg szerepálmom, vágyam, célom van, ami felfelé vigyen. Amíg számítanak rám, addig azt gondolom, nincsen gond. Fontos, hogy érezzem, hogy szükség van rám. Ha nem érzem, akkor viszont mindegy, hogy itt vagyok-e vagy sem. Egyelőre érzem. Fiatalon könnyebb váltani, ráadásul lehet, hogy 25 év felett nem is kellenék máshova. A fiatalok iránt nagyobb az érdeklődés. A magánélet is közbeszólhat: amíg nincs gyerek, férj család, addig könnyebben mozog az ember. Egyelőre nem tervezem, hogy változtatok.

Megnézni, amíg lehet

Lili a magánéletéről nem szeretne túl sokat elárulni, annyit azonban megtudunk, hogy párja is színházi ember. Nem baj, sóhajthatnak fel rajongói, távolról azért csodálhatjuk őt, jövőre is ott lesz az Operaházban, körbesuhanja, körberepüli a színpadot. Aki teheti, nézze meg ősztől a legtüneményesebb és hosszú idő óta a legnagyobb tehetségnek számító balerinát, mert ki tudja, mit hoz a jövő. Lehet, hogy évek múlva Londonig, vagy még messzebb kell repülni annak, aki látni szeretné Júliaként vagy a Hattyúk tavában. – Az iskolában próbál felkészülni az ember erre a szakmára, de sohasem lehetünk elég jók. A színházi élet már más. Amikor szerepek találják meg az embert, az tud többről szólni, mint pusztán a technika. Amit akkor átél és megél az ember, az egyszeri, megismételhetetlen és csak az enyém. Hálás vagyok a sorsnak, hogy sok olyan pillanatom volt, amiért most, 21 évesen azt gondolom, hogy érdemes volt erre a pályára kerülni – születni? -, és a mai napig ezen járni.

Ha még több gyönyörű, tehetséges és csodás hölgy érdekel, akkor nézd meg eddigi interjúalanyinkat az Asztal egy személyre című sorozatunkban!

(fotó: Tóth István, a helyszínért és a finomságokért köszönet a Pastrami Étterem és Kávéháznak!)