Ha nem tudtad volna, most elmondjuk, hogy elindítottuk legújabb sorozatunkat, a Miller-arcokat, amelyben inspiráló fiatalokat mutatunk be. Az élet különböző területeiről érkeznek, de mégis több közös vonás van bennük: korosztályukban mindannyian véleményvezérnek számítanak, izgalmas dolgok kerülnek ki a kezeik alól, és érdemes odafigyelni rájuk. Legutóbb a cultivós Devecseri Gergőt, a We Love Budapestet irányító Papp Reginát prezentáltuk, aztán Somay Márkkal, egy jó szemű és vagány fotóssal jöttünk, most pedig itt egy igazi badass dobos.

– Kezdjük az elején. Mikor vettél dobverőt a kezedbe és döntötted el, hogy zenélni kezdesz?

– A rock 'n' rollt otthonról hoztam magammal, Beatles és Stones bakelitek formálták az ízlésem. Nyolc év zongorázást követően, 13 évesen ültem be a dobok mögé, Németh Tamás, a Mini alapító dobosa volt az első mesterem. Led Zeppelin, Sabbath és Deep Purple lemezek megtanulása volt a tananyagom az első pár évben.

A sors pikantériája, hogy idén a Parazollal a Deep Purple előzenekara voltunk a Sportarénában, ami számomra óriási mérföldkő és megtiszteltetés volt. Roger Glover, a Purple basszerosa a koncert után személyesen gratulált. Hihetetlen érzés volt!

– Az Ivan and the Parazol nagyon ráérezhetett valamire, mert bazi gyorsan elértetek olyan helyekre, ahová sok magyar zenekar szeretne, de nem sikerül nekik. Mi lehetett az, ami megvan bennetek?

– Ezen sokat szoktam gondolkodni, és szerintem az őszinteség a válasz. Az, hogy ez az öt ember megtalálta egymást és azt csinálja, amit a legjobban szeret.

A nulláról kezdtük, öt–tíz fős koncerteket adtunk, az volt a lényeg, hogy fel tudjunk lépni, és végigjártuk a szamárlétrát. Egyenként pakoltunk egymásra minden téglát, és együtt nőttünk fel a közönségünkkel, akik értik a nyelvünket, mert egyidősek vagyunk, és hasonló dolgok foglalkoztatják őket is mint minket.

– Akkor például a Carbonfools meg a HS7 nem őszinték?

– Dehogynem, persze. Ezek a zenekarok ugyanabból a szubkultúrából jönnek, mint mi. Ez egy nehéz kérdés amúgy. Mi a nulláról indultunk, és nem arra készültünk, hogy Amerikában lépjünk fel, hanem hogy egyáltalán valahol fel tudjunk lépni. Itthon nem divat nagyban gondolkodni, és emiatt néha találkozunk olyan véleményekkel, hogy „úgy se fog sikerülni”. Nekünk ilyenkor nagyon észnél kell lennünk, hogy ne törjék le a kis szárnyainkat ezek a negatív energiák. A lényeg az, hogy saját magunk akartuk megtapasztalni, hogy hogyan reagál a zenénkre a külföldi publikum és mind az Amerikai Egyesült Államokban, mint Európában nagyon jó élményeink voltak.

– Játszottatok több helyszínen az Amerikai Egyesült Államokban, például Texasban. Más a rock n’ roll őshazájában fellépni?

– Hát nagyon. Az ottani közönségnek olyan ez, mint nekünk a Tavaszi szél. Ott a keletkezése óta nagyon népszerű az irányzat, emiatt hiába voltunk ismeretlen zenekar tavaly, ugyanannyira élvezték, mint a törzsközönségünk itthon. Angliában nehezebb volt bizonyítani, de ott is jól sikerültek a koncertek. Akkor jöttünk rá, hogy érdemes lenne nagyban gondolkodni. Ezek után már sokkal reálisabb célnak tűnt az, hogy legyen nemzetközi karrierünk. Novemberben Hollandiába látogatunk el egy 3 állomásos miniturnéra, már nagyon várjuk.

– Hogy néz ki a rock n’ roll életforma a 21 században? Abban a korszakban, amit ti amolyan ősforrásként kezeltek, 60-as, 70-es években a „szex, drogok, rock n roll” életforma dívott. Mi a helyzet manapság? Vannak még groupie-k?

– Jó hazai példa az ősrock n’ roll életformára Bérczesi Robi, a Hiperkarma alapítója, aki az életmódjával akár egy Stones-tag is lehetett volna, szinte a halálból jött vissza. Ő saját elmondása szerint úgy tekint magára, mint egy védőangyalra, aki azt mondja, hogy „srácok, én ezt megjártam, nem éri meg. Ha viszont tolod, akkor meg ne sírjon a szád.” Mi inkább modern rock n’ roll arcok vagyunk, nem fetrengünk a saját hányásunkban, nem fektetünk meg minden csajt, aki szembejön velünk. Inkább egészséges mértéket tartunk. A sikerrel több mindenre van lehetőség, és ezzel mértékkel ugyan, de élünk is.

– Párkapcsolatot lehet folytatni ilyen életmód mellett?

– Nehéz, mert elhivatott, és nagy önbizalommal rendelkező személyiség kell ahhoz, hogy ezt a helyén tudja kezelni. Nyáron heti három-négy koncertünk van, az pedig már majdnem távkapcsolat. Olyan ember kell, aki egyrészt büszke, hogy van egy sikeres zenész mellette, másrészt el tudja hinni, hogy ha adott esetben ezrek ujjonganak a faszijáért, attól még ugyanúgy az ő barátja marad.

– Mennyire jellemző, hogy felismernek benneteket az utcán?

– Változó. Ivánt általában sokkal többször ismerik fel, ő a zenekar arca, de mindannyian találkozunk a jelenséggel, egyre gyakrabban. Amikor a zenekar együtt mozog, akkor persze sokkal több ilyen történik. Ez jól mutatja, hogy mi öten vagyunk egy egység, nem külön-külön visszük a show-t.

– Van féltékenység a zenekaron belül? Az énekest mindenki ismeri, de a dobos szinte el van dugva a színpad végébe.

– A dobos el van dugva? Egy másfél méter magas emelvényen van a színpad közepén. Szerintem ez nem az eldugás ismérve. Az énekesen van egyébként a legnagyobb teher a zenekarban, ha ő jó, akkor már rossz nem lehet a buli, szóval megérdemli a reflektorfényt középen. Amúgy nincs féltélenység, mindenki tudja, hogy mi a szerepe, és mindenkire jut figyelem bőven a színpadon. Vannak zenekarok, ahol csak az énekest ismerik, de az általában koncepció, mi a klasszikus zenekari felállást választottuk, ahol minden egyéniség egyformán fontos.

– Szerintem egy bizonyos adag belső konfliktus nem árt semmilyen alkotói csoportban. Ti hogy vagytok ezzel, odavágtad már valakihez a dobverőt?

– Abszolút nem árt, ha vannak a konfliktusok vagy a véleménykülönbségek. Ha nagyon sokat vagy együtt valakivel, akkor ezek óhatatlanul jönni fognak. Előfordul, hogy időszakosan vannak feszültségek, de ez persze elmúlik. Nagyon jó ez ugyanakkor, mert megtanít, hogy hangot adj a véleményednek, és hogy elfogadd a másik oldalt. Szerintem szerencsések vagyunk, mert a zenekarral laktunk is együtt amikor külföldi turnén voltunk, és nem volt semmi olyan, ami miatt meg akartuk ölni egymást, nagyon jó kis családdá formálódtunk az idők folyamán.

– Kinek vannak a legidegesítőbb szokásai a zenekarban?

– Szerintem nekem! Hangos vagyok, mindig jár a kezem-lábam. És azt is hozzám szokták vágni, hogy nem vagyok kedves, szóval egy ideig tudatosan dolgoztam azon, hogy kedves legyek mindenkivel. Szerintem sikerült.

– Igen, eddig teljesen jól viselkedtél. Ha jól tudom, most innen egyetemre mész, de nem tanulni.

– Egy vendégelőadást fogunk tartani Ivánnal a Budapesti Corvinus Egyetemen, egy zeneipari menedzsment kurzuson. Én is ide járok, de gondolhatjátok, hogy a zenekar mellett lényegesen kevesebb idő jut az egyetemre. Ha választanom kellett, hogy humán erőforrás vizsga vagy koncert, akkor már ültem is be a buszba. De egyébként nagyon sok hasznos dolgot tudunk beépíteni a zenekar életébe a tanulmányainkból.

– Hogy néz ki a zenekar következő pár hónapja?

– A fesztiválszezonnak nemrég lett vége, ilyenkor a heti három–négy fellépés visszaáll a havi három–négyre, dolgozunk az új lemezen, emellett pedig a megszerzett pozíciók biztosítása és a további lehetőségek kiaknázása a célunk. Igazi nagy dobás lesz itthon decemberben, amikor az Illés zenekarral játszunk majd az Arénában!

– Ez úgy hangzik, mint egy üzleti terv.

– Tulajdonképpen igen, mert ez egy vállalkozás. Ha komolyan akarsz venni valamit, és tíz döntésből nem akarsz kilenc hibát elkövetni, hanem csak ötöt, akkor át kell gondolnod, hogy mik a céljaid és azokat milyen eszközökkel fogod elérni. Szerintem sokkal több zenész gondolkodik így, mint hinnénk. Egyébként feltettem már magamban a kérdést, hogy lehet-e valaki egyszerre üzletember és zenész?

– Mick Jaggernek sikerült.

– És ez a válaszom! Hát miért ne lehetne?! Mindannyiunk saját gyerekként tekint erre a vállalkozásra, és a saját vállalkozásod mindig neked lesz a legfontosabb, ezért nem véletlen, hogy a zenészek is egyre jobban belefolytak a menedzseri szerepekbe.

– Folyamatosan koncerteztek, amikor nyilván történnek meglepő, vicces sztorik. Van valami olyasmi koncert, amit valamiért azóta is emlegettek?

– Volt egy vicces sztori Brooklynban, a Bedford nevű részében, ami nem tartozik New York City legjobb környékei közé, tényleg veszélyes helynek számít. Szóltak is nekünk a barátaink, hogy este ne nagyon bolyongjunk, hanem ha leszálltunk a metróról, akkor azonnal, egyenesen menjünk szépen a szállásunkra. Velünk volt a külföldi menedzserünk, Dénes, aki egyik este hazafelé úgy akarta megnézni egy térképet a metróban, hogy konkrétan beszállt az egyik random szerelvénybe, ami persze rögtön el is ment. Mi meg ott álltunk „idegenvezető” nélkül a New York-i éjszakában, azt se tudtuk, mi hol merre. Valahogy kikövetkeztettük, hogy kb. merre kell menni, de a végén, pont az történt velünk, amitől óvtak minket, elkezdtünk bolyongani Brooklyn mélyében éjszaka. De aztán hál’ istennek épségben hazaértünk. Azt vettük észre, hogy hangszerrel a kezünkben az emberek másként tekintenek ránk. Mondjuk azt már a Rolling Stones tagjai is mondták, hogy ha hangszer van nálad, akkor nem eshet bajod.

(Fotó: Donkó Péter)