Már önmagában is nyertes helyzetből indul a What We Do in the Shadows, mivel egy ideális világban boldog-boldogtalan fizetne be egy áldokumentarista filmre, amit négy vámpírról forgattak, egyiküknek pedig olyan folyamatos bárgyú mosoly ül az arcán, hogy pár pillanat után már a puszta látványától is elfogja az embert a röhögés. De hát ez nem egy tökéletes világ, így itthon könnyen a feledés homályába veszhet ez a gyöngyszem, pedig mindenkinek látnia kellene, aki imádja a vámpírokat és a Csupasz pisztoly-trilógiával is jó barátságot ápol.

Nem arról van szó, hogy a Hétköznapi vámpírok egy térdcsapkodós poénorgia lenne, annak ellenére sem, hogy akadnak benne igencsak vaskos poénok, inkább az a széles mosollyal végigülős vígjáték, amiben semmi sem szent, és amiben minden megszokott közhelyet egyetlen aprósággal valami teljesen újjá varázsolnak. Magyarul zseniális.

A történet négy vámpír körül bonyolódik, de hát tulajdonképpen nincs is, mindössze annyiról van szó, hogy egy dokumentumfilmes stáb pár napra becuccolhat a vámpírhaverok közé, hogy megmutassák mindennapjaikat, amik pont olyanok, mint az átlagos embereké: vitatkoznak a mosogatáson, buliznak, pulcsikat kötnek, csak hát éppen néha étkezés céljából megcsócsálnak egy-két embert. Viago a pedáns, Vladislav a kegyetlen, Deacon a beleszarós vámpír, Petyr pedig a vén, akivel beszélni sem lehet, mert csak hörög. Ha akarják, ha nem, hozzájuk csapódik egy fiatal vérszívó, Nick és az ő kisbarátja, Stu, aki furcsamód ember. Ők élik vámpíréletüket, aminek egyetlen pillanata sem szokványos, még akkor sem, ha annak tűnik.

Valahogy nagyon remekül sikerült eltalálni szinte mindent ebben a teljesen agyament filmben. A Viagót alakító Taika Waititi és a Vladislavot alakító Jemaine Clement rendezték ezt a valószínűtlenül jó mozit, ami szinte teljesen biztos, hogy azonnal kultstátuszba repül, mivel nincs még egy olyan vámpírfilm, ami ennyire banálisnak mutatta volna a vámpírlétet. Ezt a banalitást remekül sikerült megjelenítenie a színészeknek, nekik elhiszed, hogy a vámpírlétben nem a vérszerzés a kemény, hanem a konyha eltakarítása, hogy szinte felüdülést jelent egy kis brahizás a vérfarkasokkal, és hogy vannak annyira bénák, hogy egy egyszerű étkezést és áldozat-becserkészést is Benny Hill-szerű üldözéses jelenetté transzformálják egy pillanat alatt.

A Hétköznapi vámpírok vámpírjai nem csak attól brutálisan viccesek, hogy a hétköznapok sivárságába lettek helyezve, hanem hogy kiröhögik az összes klasszikus vámpírklisét: ők bizony megpróbálnak a modern korba helyezkedni, de nem nagyon megy nekik, védelmezik az embert, ha bírják a fejét, és nem mindig tudnak profin vért szívni, de a hipnotizálás terén is meglehetősen fostosak. Mert ők sem tökéletesek. Aki szereti a vámpírokat, de kihagyja a Hétköznapi vámpírokat, az hatalmas hibát követ el. Olyan filmélmény ez, amire nagyon sűrűn szükségünk lenne. Nem hétköznapi.