James Franco bulit rendez, a zenéhez azonban az apokalipszis szolgáltatja a basszust. És közben sztárok mindenhol. Ananász expressz a kénköves pokol tüzével.
Seth Rogen (és Evan Goldberg) a rendezői székben, ebből már nagyjából lehet érezni, hogy mélyművészetre akkor sem szabad számítani, ha társrendezőként Lars Von Trier neve merülne fel egy párhuzamos univerzumban. A laza alapsztori (buli van Hollywoodfalván, ahol mindenki részt vesz, aztán szó szerint elszabadul a pokol) mindössze arra szolgál, hogy megmagyarázza, miért kell összezárva lennie néhány meglehetősen idióta színésznek. De kell ennél több ahhoz, hogy egy film szórakoztató legyen?
Nem igazán. Mármint akkor nem, ha azok a színészek kellően nagy hülyét képesek csinálni magukból, és ha a főszereplők, akik többé-kevésbé magukat, vagy a róluk kialakult sztereotípiákkal erősen megtűzdelt változatukat játsszák, eléggé szórakoztatóak önmagukban is ahhoz, hogy elvigyék a balhét. Ha megnézed a stáblistát, akkor úgyis tudod, mire ülsz be. Danny McBride nevének említése már önmagában garancia arra, hogy ultraparaszt üzemmódba kapcsolunk, a két főfüves, Rogen és Franco sem állja meg tekerés nélkül, Jonah Hill szokás szerint fura srácot alakít, szóval igen, ez a film csak azt hozza ki a színészekből, ami a felszínen is látszik. Azt, amilyeneknek mi gondoljuk őket.
Ez nem feltétlenül hangzik túl ütősen, de Rogen mégis annyira remekül építi fel a Franco házában rekedt csapat dinamikáját, hogy az valami csoda. És ez az, ami a legtöbb filmnek nem sikerül. Bármikor össze lehet ereszteni egy csapat idióta színészt, lehet, hogy mégsem kapjuk meg a kívánt végeredményt. De ezek a színészek valósággal lubickolnak önmaguk alakításában, abban, hogy egy olyan gátlástalan vígjátékban szerepelhetnek, amelyet ők is szeretnek nézni, és ez sosem sülhet el rosszul.
A show-t Franco és McBride viszik el, plusz a beugró haverok cameói (közülük is Channing Tatum viszi a prímet, akinek innen küldünk egy hatalmas piros pontot, mert ezt bevállalta), de valamiért mégis marad egy enyhe hiányérzet a stáblista elérkeztére. De sebaj, ha Rogenék klasszikust nem is varázsoltak ebből a moziból, azért összehoztak egy olyan 107 perces művet, aminek minden pillanata szerethető, és aminek minden megbocsátható. Kellemes, és csak egy hajszálnyira volt a kultstátusztól.