1963-ban, Kennedy elnök lelövése után a first lady óriási dolgot hajtott végre. Anyaként, feleségként és az USA egykori elnökének feleségeként hatalmas erőfeszítéssel megőrizte méltóságát, és összefogta azt, amit ép ésszel senki sem tudna összefogni. Két gyászoló gyerek, egy gyászoló ország, és egy erős, de pillanatnyilag teljes joggal összetört özvegy maradt JFK után, Jackie-nek pedig valahogy ki kell kecmeregnie ebből az egészből, legalább annyira, hogy ne omoljon össze az USA szeme láttára. Ezt a brutális érzelmi hullámvasutat mutatja be a film, ami mondjuk annyiban tér el a hagyományos hullámvasúttól, hogy csak mélyre vagy még mélyebbre viszi a főhősnőt, magaslatok nincsenek, de hát ez nem is várható el egy ilyen tragédia után.

Natalie Portman ölébe hullott Jackie Kennedy szerepe, és ez a legjobb dolog, ami történhetett vele. Portman híres maximalizmusáról, és várható volt, hogy ebből a szerepből is valami csodásat hoz ki, de azért erre nehéz volt felkészülni. Nincs mese, egy ilyen teljesítményért Oscart illik adni. Oda is fogják. Erre nagyobb összegeket lehet feltenni. De egy jó alakítás még nem elég egy jó filmhez. Szerencsére a rendező, Pablo Larraín sem csak a megúszásra játszik, a remek No direktora összekuszálja az idősíkokat, és olyan képekkel jeleníti meg a fájdalmat és az erőt, hogy még akkor sem tudod levenni a szemed a vászonról, ha netalántán rühelled a szenvedéstörténeteket.

A Jackie nagyon ügyes dráma, ami megmutatja a first lady kevésbé kedvelhető oldalát is, nem avatja szentté a szereplőit, így nem is esik túlzásokba, de ha mégis, akkor az csak az elviselhető mértéken belül marad, és okkal történik. Ez az igazán nagy mutatvány Natalie Portman játéka mellett, aminél erősebbet nem nagyon fogunk már látni idén, de persze ne legyen igazam, hosszú még ez az év, csak hát olyan nehéz elképzelni...