Erre a lóra nyugodtan fogadhat bárki. A Kincsem egy igazi szórakoztató magyar közönségfilm. Nem ciki. Nem lapos. Nem tökéletes. De magabiztosan ér be a célba.
Igen, a Kincsem jó film, azt viszont nem árt tudni, hogy nem az, aminek látszik. Nem egy sótlan, kosztümös, romantikus film minden idők egyik legsikeresebb magyar lováról, hanem valami olyasmi, mint a Moulin Rogue volt. Ugyanabban a korban járunk, ugyanolyan ruhákban járnak az emberek, de mintha egy alternatív univerzum lenne ez mégis, ahol hirtelen modern dolgok történnek, a főszereplők Fluort énekelnek, a táncosok hirtelen hiphopot ropnak. A szereplők rock’n’rollabbak a 19. századi nagy átlagnál, itt-ott tetováltak, és végtelenül lazák. Alternatív Kincsem. És ez egyáltalán nem baj.
A film ugyanis nem veszi halálosan komolyan magát, nem akar történelmi hűséggel mesélni Kincsemről, ami azért nem nagy baj, mert az eredeti történet marha unalmas lett volna. Nem létezett Blaskovich Gróf életében semmi rock’n’roll, nem létezett Klara von Oettingen, így pedig nehezen lehetett volna kitölteni két órát, vagyis ki lehetett volna, de arra a menetre senki sem ült volna be.
A Kincsem szórakoztatni akar, és azt nagyon ügyesen csinálja. Meglepően ügyesen. Herendi Gábor filmje szépen, feszesen tartja a tempót, elenged néhány elég jó beszólást, jól építi fel a karaktereit, képesek vagyunk izgulni értük egészen az utolsó pillanatokig. És ez az igazán nagy szó. Nem az, hogy rekordösszegű büdzsével dolgozhatott a stáb (bocsánat, de el kell lőnöm azt a végtelenül rossz szóviccet, hogy ez a film nem volt ló budget). Az a nagy szó, hogy a forgatókönyv egészen pofásra sikerült, tisztában van vele, hogy blockbusternek kell lennie, és úgy is viselkedik, több helyen szembe menve az elvárásokkal. Ügyes.
A történet egyébként tényleg szinte teljes egészében fikció, Blaskovich gróf (Nagy Ervin) itt egy igazi életművész, tele van adósságokkal, és bosszúvággyal, apját ugyanis Otto von Oettingen báró gyilkolta meg a szabadságharc után, majd elvette tőlük kastélyukat. Blaskovich azonban 25 évvel később szemet vet Oettingen lányára, Klárára (Petrik Andrea), ami azért nem nagy szó, mert Ernő drága mindenkinek becsempészi a becsempésznivalót, aki él és mozog, és az ördögnél egy fokkal jobban néz ki. Klara azonban makacsabb az átlagnál, mint ahogy a gróf kezei közé kerülő új ló, Kincsem is az. De hamarosan kiderül, hogy Kincsemnek van egy nagyon jó tulajdonsága. Veszettül gyors.
Nagy Ervinen minden pillanatban látszik, mennyire élvezi, hogy egy ekkora produkció főszereplője, és tökéletes módon teszi is a dolgát, mint ahogy Petrik Andrea is, aki nettó zseniálisan hozza a femme fatale Klárát, minden pillantásában ott van a „na mikor ugrasz már rám”-faktor, játszadozik ezzel, és minden egyes másodpercben tökéletesen hihetően teszi mindezt. Akadnak azért problémák is. A CGI a film bizonyos pontjain egyszerűen valami rettenetes, ami teljességgel érthetetlen, ráadásul egy-két apróságtól is jó lett volna eltekinteni, hogy a film dramaturgiailag erősebb legyen (akad például egy táncjelenet a filmben, ami inkább rettenetesen kínos, mint vicces).
A Kincsem viszont mindezek ellenére egy nagyon is szerethető mozi, ami sikerre van ítélve, pont úgy, mint a címszereplője, és talán meghozza majd a kedvet ahhoz, hogy több korrektül összepakolt magyar blockbuster kerüljön a mozikba.