Benedict Cumbebatch bármilyen filmben jó. De nagyon. Alan Turing zsenialitását is úgy kelti életre, hogy képes közben a saját határait is kitolni, nem is kicsit. A Kódjátszma zseniális.
Alan Turing volt az az ember, aki megfejtette a megfejthetetlennek tűnő német kódoló berendezés, az Enigma titkát, ezzel véget vetett a második világháborúnak, közben pedig feltalálta a személyi számítógépek ősét, szóval nem nagyon lehet rámondani, hogy semmit sem tett volna a világért, a világ azonban nagyon keveset tett érte. Turing ugyanis egy igazi hányattatott sorsú zseni, akinek sztorija filmért kiáltott, megformálása pedig egy olyan színészért, akit ha azzal bízol meg, hogy az orosz tundra közepén játszódó monodrámát játsszon el egy kétsoros forgatókönyvből 130 percen keresztül, akkor is brutálisan jól teljesít, mert minden arcrezdülése tapsért kiált.
Kicsit féltem attól, hogy Benedict Cumberbatch elindul az intézményesülés útján, azaz nem tud túllépni Benedict Cumberbatch-en, ami mondjuk mindegy is, hiszen egy ilyen minőségi játékstílus fenntartása önmagában is lehetne elég ahhoz, hogy egy tiszteletre méltó karriert összehozzon az ember, de hát nézzük meg, Johnny Depp is hova jutott azzal, hogy nem tud túlnőni önmagán. Benedict Cumberbatch viszont nem felejti el mindig tudatni az emberrel, hogy igazi színész, aki nem csak egy szociopata zsenit tud eljátszani minden egyes filmjében más néven, hanem olyan finom részleteket is meg tud jeleníteni egyetlen tekintettel, amire nem sokan képesek manapság a szakmájában.
Cumberbatch fantasztikus, de tulajdonképpen a film minden pontja az. Keira Knightley ezúttal nem az idegesítően zavartan mosolygó csajt alakítja, Mark Strong perfektül hozza Mark Strongot, a rendező Morten Tydlum pedig úgy vezeti őket, mintha világ életében A-kategóriás szupersztárokkal foglalkozott volna. Pedig nem. Morten eddig norvég filmeket rendezett, legutóbb a remek Fejvadászok-ban derült ki, hogy oda kell figyelni rá, egy ilyen minőségű film azonban nem volt nagyon benne a pakliban.
A Kódjátszma azért egyedülálló, mert ügyesen egyensúlyozik a főhős emberi drámájának rétegei között, a kódfejtés csak a jéghegy csúcsa, a film nagy része ugyanis Alan Turing személyes drámájának története, ami egészen gyerekkorából eredeztethető, és a teljes spektrumot látva lesz igazán fájdalmas az, ami tulajdonképpen Turinggel történt. A The Imitation Game egyébként egy kicsit talán sokat is vállal, közel kétórás játékideje alatt egy-egy ponton így is sietnie kell, ezzel pedig bizonyos pillanatokban felületesnek tűnik, de mindettől függetlenül egy olyan kötelező film, amiben Benedict Cumberbatch brutális játékán kívül szinte minden a helyén van. Muszáj látni!