Robert Zemeckis bemutatja a tökéletes IMAX-élményt, Philippe Petit valós története olyan feldolgozást kapott általa, ami mindenkinek jó. Tényleg.
Maximum azoknak nem, akik mélydrámát vártak a Kötéltánctól, bár ez a tett mondjuk nem lett volna teljesen értelmetlen, ha Zemeckis legutóbbi Kényszerleszállás című, a legkevésbé sem pozitív moziját vesszük alapul. A The Walk sokkal könnyedebb, már-már karikatúraszerű, de mégis visszakozik a nagy könnyűségtől akkor, amikor valós feszültséget kell megjelenítenie, és az a helyzet, hogy Robert Zemeckis nagyon érti a dolgát.
A Kötéltánc úgy lett egy hol vígjátékba, hol romantikus filmbe, hol heist movie-ba hajló elegy, hogy egyáltalán nem furcsa, kiegészítik egymást a részek, és amikor az egyikből már pont elegünk lenne, gyorsan tempót és hangnemet vált a film, hogy aztán a végén tényleg senki se tudjon panaszkodni a látottak miatt.
A sztori egyébként egy francia félőrült megtörtént kalandjait meséli el, aki úgy döntött, kötéltáncos lesz, majd rájött, hogy szíve vágya átsétálni egy kötélen a még csak akkor épülő, majdnem teljesen kész World Trade Center tornyai között, mert éppen ráért. Philippe Petit 1974-ben sok előkészület után nekivágott, mutatványa a legkevésbé sem volt legális, a története pedig már múltkor is remekül mutatott az Ember a magasban (Man On Wire) című Oscar-díjas dokumentumfilmben, Zemeckis viszont nagyon jó érzékkel hozzányúlt a történethez, és olyan 3D-s mozit készített belőle, ami után az ember csak röhög a többi kamu-3D-s pénzlehúzdán.
Múltkor a Mentőexpedíció kapcsán voltam kénytelen azt mondani, hogy kötelező 3D-ben nézni, pedig szívből rühellem a térhatást, és az a helyzet, hogy alig egy hét leforgása alatt már másodszor kell azt mondanom, hogy ezt a filmet bizony nézzük 3D-ben, mert az ilyen címek miatt találták ki az IMAX-et. Hányni jó eséllyel nem fogsz, de szédülni igen, és ez is a cél, hiszen át kell élned azt a hihetetlen magasságot, amiben Petit, azaz Joseph Gordon-Levitt (oké, ő nem, de Petit anno igen) kötéltáncol, hogy tudd, mit élt át ez a fazon, és hogy kinevezd komplett idiótának és hősnek is egyben.
A Kötéltáncban az a jó, hogy egyáltalán nem veszi magát komolyan, van humora, rettenetesen jól néz ki, és bár olyan, mintha két filmet néznél, egy vígjátékot, ami hirtelen egy heist movie-ban folytatódik, eléri, hogy aggódj egy olyan főhősért, aki közel sem tökéletes, dívább ő néha a legdurvább díváknál, és a végén elégedetten csettintesz majd, hogy a büdös életben nem akarsz majd ilyesmit csinálni, még egy méterrel a föld felett sem.