Kritika: Apavadászat

Egy kisfiú levizeli Owen Wilsont a nyilvános vécében, aki bosszúból ugyanezt teszi a gyerekkel. Menthetetlenül borzasztó jelenet. Mégis ez a film egyik csúcspontja. Miért? Mert legalább történik benne valami.

A másik, nagyjából emlékezetes pillanat egy hotel portásához fűződik, de ezt már nem árulnám el, mert lehet rajta legalább egy kicsit nevetni. De aztán be is fejeztük: az Apavadászat maga az elkeseredett időhúzás. Rossz filmnek is alig-alig nevezhető.

Biztos volt valamikor egy pillanat, amikor jó ötletnek tűnt elkészíteni ezt a vígjátékot, az eddig operatőrként ismert Lawrence Sher talán fel is tudná idézni, s majd, egyszer, egy családi partin esetleg szívesen is sztorizik majd róla. Abban viszont biztos vagyok, hogy egyelőre felejteni szeretne, s alighanem a színészek is így vannak ezzel. A pénz, amit kaptak a blamáért, meglehet, már el is fogyott. Így csak a szégyen marad, meg a kérdések. Azt értjük, hogy az ennél mindenképpen jobb sorsra érdemes Ed Helms és Owen Wilson esetleg muszájból bólintott rá a kétpetéjű ikerpár duójára, na de, mi szüksége volt erre Glenn Close-nak, J.K. Simmonsnak, Ed Helmsnek, Ving Rhamesnek, Christopher Walkennek? Bárkinek? A világmindenségnek?

Keresik a fiúk az apjukat, mert anyjuk – akiről különböző módokon és stílusban szinte mindegyik szereplő fontosnak tartja megjegyezni, mekkora kurva volt – gyerekkoruk óta hazudott nekik. Megy is a két figura, utazgat Amerikában, repülnek, autóznak a tesók: a gasztroenterológus szemüveges lúzer, meg a szörfözgető élet császára, keresik a fatert, s persze a film végéig nem is találják. Mire meglesz a válasz, épp csak a türelmünk fogy el, mert hát addigra többször végig kell ásítoznunk, ahogy ők ketten totálisan érdektelen dialógusokban megbeszélik, miért is haragudnak egymásra, hogy aztán egyáltalán nem mulatságos, viszont fájdalmasan lassú jelenetekben megbizonyosodhassanak róla, hogy az épp aktuálisan meglátogatott férfi nem az apjuk. S menjenek is tovább. Hogy a következő városban nagyjából ugyanez legyen. Csak még unalmasabban.

Azt nem mondom, hogy olyan nagyon vágytam rá, de a film megtekintése közben esküszöm, eszembe jutott párszor, hogy ennél még az is jobb lenne, ha egymást érnék a gusztustalan altesti poénok, mert akkor legalább lehetne valami ellen tiltakozni. Gondolom, ezért ébredtem fel annál a pisilős résznél is, amit fent említettem, meg talán ezért jegyeztem meg magamnak azt is, amikor a srácok egy megdagadt heréjű kandúr felett álmélkodnak. Ilyenkor legalább azt éreztem, hogy élek, s nem a purgatóriumban kínlódok valamiért, amit el sem követtem.

Van az a nézés, amit az ilyen vállalhatatlan haknik közben néha el lehet csípni a színészek arcán. Nevezzük bocsánatkérésnek, vagy nem is tudom, minek. No, hát ilyet elég sűrűn lehet látni ebben a filmben: szinte mindenkin végigfut néhányszor a néma magyarázkodás. Többször véltem rajtakapni Helms-t, Wilson-t, Close-t, Simmons-t, s a többieket is, hogy úgy csinálnak, mintha ott sem lennének. „Ó, bocs, hát ez mi? Egy forgatás? Jé, és mit csinálok én itt? Hát, esküszöm, fogalmam sincs, hogy kerültem ide”. Aztán lehet, hogy utólag tényleg megpróbáltak kiszállni a buliból, s még az is elképzelhető, hogy pont ezért lett akkora photosop-katasztrófa a produkció plakátja. De ez minket már kicsit sem vigasztal. Nekünk már mindegy. Minket már levadásztak.

Persze, kenjük csak nyugodtan a tavalyi évre, elvégre, az Apavadászat még a 2017-es kínálathoz tartozik. Tuti, hogy vetítenek majd hasonlóan pocsék hollywoodi komédiákat a magyar mozikban idén, de mindannyiunk érdekében remélem, hogy ennél sokkal rosszabb már nem lesz. És hát nincs más választásunk ilyenkor, mint reménykedni. Ugye.

3
  • Nem vicces
  • Nem rövid
  • A sztárok helyett is te szégyelled magad

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon