Jó, hát egy régi Coen-szkript még mindig jobb, mint sok vadiúj másik, ami egy színészdirektor szeme elé kerülhet ma Hollywoodban, hisz alighanem a tesók 1986-os karácsonyi bevásárlási listájából is bőven lehetne nézhető filmet forgatni. A színészettel mostanában egyáltalán nem, rendezői ambícióival közepes lelkesedéssel foglalatoskodó Clooney jól tudja ezt, hisz a Suburbiconban tényleg minden ott van, ami felsorolásszerűen működhet: Amerika az ötvenes-hatvanas években, képmutató kertvárosi rasszisták igaz történet alapján a vászonra adaptálva, s egy enyhén szólva is rosszul működő, hófehér család. Bérgyilkosok, kavarodás, kapkodás, aztán még több kavarodás. Vér, vér, vér, még egy kis vér, és balfék módon előadott gonoszság mindenütt – a végére meg a gyerekbiciklit tekerő Matt Damon, aztán egy kis odamaszatolt remény.

Instant Coen, s pont úgy van megcsinálva. Nem tudni, mennyibe került a film, de az biztos, hogy minden cent látszik rajta: drága mulatság az a sok szép bolt, ház, bútor, szoknya, frizura és vastag keretes szemüveg. Clooney be is vásárolt mindenből, Pleasantville csillog-villog, a fogsorok szintúgy. Tényleg csak az nem látja, hogy mögöttük ott a groteszk anarchia, aki még nem látott egyetlen Coen-filmet (sem). Kint a fekete családot fanatikusan gyűlölő csőcselék, bent Matt Damon, aki nem foglalkozna a birkákkal, neki sokkal fontosabb dolga van annál: egy fekete humorral túlpörgetett film noirban lenne ő az (anti?)hős, s ennek megfelelően néz is ki a fejéből, s pont úgy bambul, ahogy ezt már máshol is csinálta, meg ahogy másoktól látta. Épp ezért tükröződik a tekintetében valamiféle tanácstalanság, ami leginkább arról szól, hogy oké, George, értem én, hogy coenest játszunk, de ezen kívül mi a fenét keresünk mi itt a szép asztal körül?

Semmi, semmi, Matt, nem kell ezzel foglalkozni – szinte látni Clooney atyáskodó tekintetét, ahogy megnyugtatóan kacsint főszereplőjére, majd előkészít egy kapszulás kávét. Hát, nézd Julianne-t (a Moore-t), milyen szépen csinálja, amit kell. Karikatúra, Matt, karikatúra, legyen ez a jelszavunk, te menjél ki mocskosan, véresen, legyél elkeseredett, s csináld a hülyeségeket, ami a forgatókönyvben szerepelt, abból nagy baj nem lehet. Illetve, pont akkora baj lesz belőle, amekkorát én akarok, se több, se kevesebb. Figyeld Oscart (az Isaac-et), milyen méltósággal viseli a bajszát, még a takarásban tán kacsint is hozzá, ő tudja, miből kell ide és mennyi. Mindenből pont annyi, ami a filmemhez elegendő.

A zenét Alexandre Desplat elintézi, olyan hangulata lesz ennek az egésznek, hogy csodálatos, szatirikusak leszünk és mívesek, társadalomkritikusok és érzelmesek is, egy darab rendezésnek pont jó lesz, megyünk vele fesztiválokra, nagyon nem tudnak majd belekötni. Ugyan már, most minek jössz azzal, hogy a Fargo-tévésorozattal már évadokkal ezelőtt bebizonyították, hogy lehet ennél sokkal izgalmasabban, aktuálisabban coenesebbnek lenni a Coenék nélkül is? Most tényleg meg akarsz bántani, Matt?

Szégyelld magad. Nem kapsz kávét.