Dargay András pszichológus: fáradt. Nagyon fáradt. Belefáradt. Hogy mibe, s hogyan azt szépen, aprólékosan, a páciensek eseteit is ügyesen felhasználva fejti ki az évad, közben Mácsai Pál arca egyre komorabb, egyre szomorúbb – a smink is segíti, de a legerősebb táskákat persze a briliáns színészi munka rajzolja a szeme alá. Feszes, átgondolt, egyértelműen valahova tartó 35 rész ez, részenként legalább egy, de inkább sokkal több maradandó pillanattal.

Napi sorozatot sosem néztünk úgy, mint ahogy a Terápiát. Például én azelőtt egyáltalán nem néztem ilyet, de itt ugye a legkisebb érdekesség a beosztás, pláne, ha az ember darálja. S még úgy is fájdalmas tud lenni, amikor az egyik beszélgetőre, ha nem is egy hetet, de több epizódot kell várni, ha bizonyos ügyek, ahogy nyilván az életben is, nem ragadnak meg a sajátjuknál, hanem kicsit, vagy jobban, belefolynak a többi napba is. Nekem ebben a szezonban az első három nap volt a legjobban várt találkozás. A hétfői eredeti szál, amit nem átvettek, hanem a magyarok írták, Zsolt története, aki barátnője meggyilkolásáért ül előzetesben. Vilmányi Benett szó szerint kirobbanó alakítása elmegy a falig abban, hogyan lehet valaki kényelmetlenül hiteles – néha még Mácsain is látszik, ahogy megdöbben ezen az átlényegülésen, pedig látott ő már fűben nyuszit, s nyilván falon pókot is. Hasonlóan ragyog a tekintete szerdán, amikor az erdélyi zseni, Czintos József szemébe néz: nehéz különbséget tenni, melyik negyedmosoly tartozik a szerepre, s melyik a privát csodálaté. Nem baj. Ritkán szeretnek hazai színészek a tévében ennyire együtt játszani, mint itt. Igaz, nem is sokszor adják meg nekik a lehetőséget.

Ez utóbbi Schell Juditra hangsúlyosan is igaz, mármint az, hogy a férje zsarnoki árnyékában szépen lassan elfogyó feleség eddigi pályafutásának tán legszebb filmes feladata. Megérdemelte, s meg is mutatta, mennyire. Udvaros Dorottyáé a leghosszabb út az évadban, nagy színésznő játszik nagy színésznőt, s igazából a végére derül ki, hogy mit szánt neki a sorozat: a Terápia történetének egyik, ha nem a legfontosabb, fájdalmasan szépre írt beszélgetését a halálról. Amikor ezt az epizódot néztem, szerintem még az utcán is megálltak az autók, olyan csend volt mindenhol. De csöndesen ülni, s áthatolhatatlanul nézni Balsai Móni tudott a legjobban most, épp ezért tartogatott meglepetéseket. Feladata nehéz volt: kihozni Dargayból a szembenézést. Megcsinálta, persze. Hogy aztán az utolsó snittben a pszichológus oda térjen vissza, ahol talán megtalálhatja magát.

Rengeteg fejbekólintós mondat hangzott el ebben a záró etapban, olyanok, amelyek visszhangoztak még utána napokig, de nem lehetett azt érezni, hogy az alkotók most nagy levegőt vesznek, hogy tessék figyelni, nagyot fogunk szólni ám a következőkben – egyszerűen csak ültek és beszéltek. Lényegeseket, őszintéket. Tanított a Terápia, de pont annyira, amennyire egymástól is tanulhatnánk, ha többször tudnánk/akarnánk a másikra odafigyelni. Ha van egy gondolat, amit magammal vinnék belőle, akkor én a következőt választanám: „Nem vagyunk felelősek a vágyainkért.” Ettől nem tudok szabadulni már hetek óta, nem igazán tudom, miért, de volt még néhány ilyen, nem csak mondatok, hanem például azok a sztorik, amelyek a páciensek teremtettek azzal, ahogy meséltek, s ahogy nekünk kellett elképzelni olyan embereket például, akiket nem láthattunk. S ezek a rétegek bőven azok közé az erények közé tartoznak, amelyek miatt ez a sorozat vitán felül ott van az év legjobbjai között.