Kritika: Tűzgyűrű: Lázadás

Buta, néha nevetséges, de legalább látványos. De hé, hát nem ilyen volt az első rész is?!

2013-ban Guillermo del Torónak sikerült a lehetetlen. Rendezett egy Transformers-filmet Transformerek nélkül, ami annak ellenére is szerethető volt, hogy olyan buta volt, mint a tök. Abszolút olyan élményt nyújtott, mintha gyerekként az egyik kezünkbe fogtunk volna egy robotot, a másikba pedig egy szörnyet, és eljátszottunk volna velük néhány gigantikus csatát, lehetőség szerint a kertben éjszaka, az esőben. A Pacific Rim úgy is kihozta belőlünk a gyereket, hogy bőven voltak a filmnek hibái, forgatókönyve gyakorlatilag csak mutatóban volt, és abban annak ellenére is szerettünk volna belőle egy folytatást, hogy tudtuk, ezt az egészet hiba lenne folytatni, mert abban nem lesz sok köszönet.

Ha így nézzük, a Tűzgyűrű folytatása kellemes meglepetés, mert nagyjából pont azt hozza, amit az első rész: nevetséges párbeszédeket, kétdimenziós karaktereket és látványos robot vs. szörny harcokat, de ezúttal igyekszik egy kicsit több sztorival előállni, amire szükség is lenne, hiszen ezeknek a nyamvadt, ronda kaijuknak valahogy vissza kell térniük a Földre, pedig azt már nem nagyon lehetne. A törés, amelyen keresztül a rémségek a bolygónkra érkeztek, végre eltűnt, a világ egy része romokban.

A törmelékeken kiskirályok uralkodnak, itt az életnek kicsit más a minősége, és más az ára is. Itt él az első részben hősi halált halt Stackert Pentecost (Idris Elba) fia, Jake (John Boyega), aki ellop ezt-azt a gazdagodás érdekében, az egyik akció közben azonban találkozik egy fiatal lánnyal, akivel nemsokára máris egy jaegerben találják magukat. Aztán egyszer csak megjelenik egy azonosítatlan jaeger, amit a csapat egyszerűen képtelen legyőzni. Vajon kinek a keze lehet a dologban? A kaijuké? Egy árulóé?  Vagy a Denveri Musztángok Bajnokcsapatáé?

A történet nem túl izmos, viszont megpróbálja itt-ott meglepni az embert, de ezek a meglepetések inkább kellemetlenek és nevetségesek, mint kreatívak, de hát istenem, már az első részt sem volt szabad komolyan venni, és ezt sem, ehhez ráadásul az sem árt, ha nem várunk túl sokat egy látványfilmtől, sem jó színészi alakításokat, sem kimunkált forgatókönyvet, csak úgy menjen, pörögjön le 100 perc alatt, addig sem kell nagyon máson gondolkodni.

A Tűzgyűrű: Lázadás olyan, mint egy gyerekfilm felnőtteknek, rettentően buta, szándékosan elnagyolt, de látványos, és ha képes vagy rá, hogy egy egészen icipicit se vedd komolyan, akkor egynek jó, mivel a robotharcok még mindig látványosak (ráadásul ezúttal nappal, és nem éjszaka esnek egymásnak ezek a monstrumok), a történet banális fordulatain akár jókat is lehet röhögni, úgyhogy megmaradt a Tűzgyűrű egyfajta guilty pleasure-élvezetnek. Az élvezeti értéke viszont sokkal csekélyebb, a második rész már kevésbé lett szerethető. Haragudni nem fogsz rá, de úgy elfelejted majd, mint a huzat. A belengetett folytatást már talán nem is kellene erőltetni. Álljunk meg itt, és akkor nincs nagy harag.

5
  • Rettentően buta, de nagyon látványos
  • Olyan, mint egy gyerekfilm felnőtteknek, szándékosan elnagyolt karakterekkel és fordulatokkal
  • Nem annyira szerethető, mint az első, de egynek elmegy

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon