George Miller karrierje cseppet sem mondható felfelé ívelőnek, de most kultszériájának visszahozása örömére úgy odatette magát, hogy azt egy 30 éves rendező sem tehette volna jobban.
Aki arra számított, hogy a Táncoló talpak 1-2 után George Miller egy olyan poszt-apokaliptikus víziót rittyent össze a Mad Max folytatásaként, ami teljességgel tökéletes, az ennyi erővel lottózhatna is. Igen, a pletykák igazak, George Miller úgy odapakolta a Mad Maxet, ahogy az nagyon nem volt benne a pakliban. Mel Gibson nélkül, sok-sok feminista felhanggal, az utolsó, igazán pocsék epizód után pont 30 évvel visszatérni a Mad Max-univerzumhoz kockázatosabb vállalkozás, mint Cannibal Corpse-dalokkal fellépni egy átlagos plázában vasárnap délelőtt.
Aztán George Miller adott egy pofont, és Tom Hardy adta a másikat. Hardy a tökéletes Gibson-pótlék, aki szokás szerint alig mond pár mondatot a kétórás játékidő alatt, de az a pár mondat pont elég, a megcsömörlött Max Rockatansky még a szokásosnál is mélyebbre megy, és szokás szerint belekeveredik valamibe, de ezúttal valami olyasmibe, ami elképesztő vizuális orgiával is jár.
A sztori tényleg csekély, mint Max mondandója, de mégsem érezni kevésnek. Maxet sebtében legyőzi egy banda, amelynek vezetője, Immortan Joe (Hugh Keays-Burn) királyként uralkodik egy vízzel ellátott területen, amely a sivatagos világban ugyebár igen nagy kincs. Amikor Joe egyik legkeményebb embere, Imperator Furiosa (Charlize Theron) egy szállítmányt készül elvinni A pontból B-be, majd kiderül, hogy tulajdonképpen nem a megbeszélt tervet hajtja végre, hanem tulajdonképpen menekülőre fogta a szállítmányt képező feleségekkel, elindul a hajtóvadászat. Hogy Max velük tartott-e? Hát persze!
Ha már nagyon hasonlítanunk kellene a széria előző darabjaihoz, akkor egyértelműen az eddigi legjobb, második epizód hangulatát idézi meg A harag útja, de lazán át is lép fölötte, hiszen a minimális sztorit olyan látvánnyal egészíti ki, amire konkrétan nem volt még példa a filmtörténelemben. A robbanások, a roncsolódó autók, a végtelenül pumpáló akciójelenetek bárkinek könnyet csalnak a szemébe, főleg a Mad Max-rajongókéba, mert tényleg nem volt benne a pakliban, hogy ennyire sokat kapunk a pénzünkért.
Egyszerre egyszerű és komplex, egyszerre feminista kiáltvány és férfias csúcsmű, egyszerre kíméletlen és okosan romantikus, mintha Millernek tényleg harminc év kellett volna ahhoz, hogy összerakja fejben, mire van szükség egy esetleges negyedik részhez. A vizuális csodák szerencsére egészen az utolsó pillanatig képesek lekötni bárkit, nem lesz unalmas, hogy gyakorlatilag két órán keresztül vágtatnak ezek a jóemberek kietlen sivatagokban, a reménytelenség határán, és teszik mindezt úgy, hogy közben a filmtörténelem leglátványosabb autós üldözéseiben próbálják megtartani mindazt, ami emberré teszi őket.
És nem, nem rossz Rosie Huntington-Whiteley sem (pedig a harmadik Transformers-film után nem vártunk tőle semmi jót), és igen, elképesztően nagyot alakít Charlize Theron, aki annyira együtt élt Imperator Furiosa szerepével, hogy saját maga döntött úgy, leborotváltatja haját a hitelesség érdekében (és saját bevallása szerint azért is, mert nem akart egy kicsit sem hasonlítani Tina Turnerre a harmadik részből, és neki ugyebár egy gigantikus szőrgombóc nőtt a fejére).
A negyedik Mad Max-ben egyszerűen nem lehet hibát találni, a kategóriáján belül igazi mestermű, az egyik valaha volt legcsodásabb vizualitással megáldott akciófilm, ráadásul egy olyan kultuszmű felélesztése, ami nem hogy feléleszti, de le is előzi a korábbi epizódokat. És jön a folytatása is The Wasteland-címmel. Ezek után nagyon várjuk, hogy mi van még ebben a hetvenéves fasziban. Vélhetően nagyon sok. Isten éltesse még nagyon sokáig, kedves George Miller, mert ilyen sivatagi autós-robbantós-velejéig őrült balettből még nagyon sokat szeretnénk látni!