Tipikusan az a film, aminek vagy lelövöd a poénjait, vagy nem mondasz róla semmit. Ezért készült el a bizonytalanság ködében kritikánk, amelyből vagy megtudsz mindent a filmről, vagy nem.
Martin (Channing Tatum) egy börtönnek látszó épületből szabadul, a magát a feleségének mondó nő, Emily (Rooney Mara) pedig látszólag örömmel fogadja a már-már szabadulásnak tűnő műveletet. A feleség azonban meg nem nevezhető okokból mégis egy depresszióhoz hasonlatos állapotba kerül, amelyre egy gyógyszerhez hasonlatos pirulát kezd szedni. Emily azonban érdekes mellékhatásokat kezd észrevenni magán, amely vérszerű anyag folyását kezdi el eredményezni a szűk környezetében. A képbe beoldalog két pszichológus is (Jude Law és Catherine-Zeta Jones), akik akarva-akaratlanul is belevonódnak a nyomozásnak tűnő tevékenységbe. A szálak összekuszálódnak. Vagy nem.
A Mellékhatások gyönyörűen igyekszik felmondani a leckét, a képzeletbeli tantárgy a ’90-es évek thrillerei, és szép eredménnyel zárja a napot. Steven Soderbergh rendező és hű társa, Scott Z. Burns forgatókönyvíró olyan filmet alkottak, amely tökéletesen beilleszthető lenne a nagyobb (akár erotikus) thrillerek közé is, kellően szexi, sok csavaros, de kellemesen steril mozi ez, amelyben még Channing Tatum is jó. Hát ki látott már ilyet?
A film azonban egy picit túl is lő a célon, túl sok a csavar, túl sok a meglepetés, ami egy ideig működik, a végére azonban már egyre hihetetlenebb az egyébként nagyon helyesen egyre mélyebbre ereszkedő sztori. De hát régen is a csavarok miatt néztünk thrillert. A Mellékhatások bőkezűen osztogatja őket. Ha ezzel nincs bajod, vagy csak szeretnéd látni Rooney Marát újra meztelenül, akkor eljött a te időd.