Ebből a műfajból ebben a pillanatban nagyon nehéz lenne többet kihozni. Ez bizony maga a tökéletes zenei moziélmény, aminek egy baja van: az Imax-teremben nem lehet üvölteni.
Megdobbant a magyar szív, amikor kiderült, a Metallica Antal Nimródot választotta ki koncertfilmjének rendezésére, a mi Nimródunk, jó, hát Hollywood Nimródja is, sőt, főleg az övék már, de így is van ez jól. Már csak azért is, mert ez a mindenki Nimródja érti a dolgát, és bár eddig igazán maradandót nem alkotott odaát, tudtuk, hogy egyszer majd eljön az az idő is, amikor mindannyian, egy nemzetként szeretnénk vele kezet szorítani. Ez az idő most jött el.
A Through the Never ugyanis egy szinte tökéletes (bár egy-egy ponton fájóan mesterkélt) és egyben teljesen új koncepciójú mozis koncertfilm, mivel egy színészekkel megtámogatott történetszálat is tartalmaz, amelyet mindezidáig egyetlen más produkció sem tudott felmutatni a filmtörténelemben. Hacsak nem pornóról beszélünk. A Metallica élete legnagyobb koncertjét adja, közben egy srácnak el kell hoznia valamit a belvárosból, amire a zenekarnak szüksége van. Odakint azonban elég morcos a helyzet, Trip egy nem túl aprócska zavargás kellős közepén találja magát, melynek vezére egy fehér lovon száguldozó fazon, aki semmi esetre sem a Pintér Tibor.
Maga a sztorivonal nem túlságosan követhető, olyan, mint egy drogos álom, sőt, tulajdonképpen fogalmunk sincs, hogy nem egy trip részesei lettünk-e, amikor felvettük az Imax-szemüveget, és elindult a duplázós buli. Ja, hogy a főszereplő neve is Trip? Nocsak! A forgatókönyv a nézőre bízza a történések értelmezését, nagyvonalúan nyitva hagy bizonyos kérdéseket, de bárhogy is gondolkodsz rajta, mindaz, amit láttál a Metallicával áll szoros kapcsolatban. Na nézzük csak: Tripnek a kezébe nyomnak egy kanna benzint (Fuel), miközben egy lovassal harcol (The Four Horsemen), és a fura kis babáját minden helyzetben megmenti az enyészettől (Master of Puppets).
Antal Nimród abszolút magabiztosan rendezi a filmet, Pados Gyula pedig olyan operatőri munkát végez, amitől szem nem marad szárazon, és ezúttal mindezt nem a 3D-szemüveg okozta irritáció teszi. A Metallica a legjobb formájában játszik, Hetfield veszettül rendben van fizikailag, Ulrich tőle szokatlanul pontos (lehet, hogy némi utómunka azért becsúszott a stúdióban), Kirk vigyorog, Trujillo guggolva jár, eközben felmerül benned a kérdés, hogy mi az úristennek vesz jegyet valaki a színpad közepére megálmodott ultra VIP-szektorba, ha azonnal rápöccent a REC feliratú ikonra a telefonján, amikor az egyik tag előtte tíz centivel kezd játszani. Ezért nem volt érdemes méregdrága jegyre költeni, kezit csókolom!
Ha most azt mondom, ilyen minőségű munkát a Queen budapesti koncertfilmje óta nem tett le (részben) magyar csapat egy külföldi megrendelő asztalára, akkor azonnal kilóg a lóláb, hiszen nem is történt jóformán semmi ilyen irányú próbálkozás, de sebaj, a Through the Never kitölti az űrt, és még azt is eléri, hogy a remek setlist (best of műsor, kis meglepetésekkel), a jó fényképezés, a sodrás, a bivaly hangzás, a kilencvenpercnyi feszesség és Dane DeHaan városi kalandozása sokakat többször visszarángasson az Imaxbe. Aztán ne lepődj meg, ha másnap előveszed a Kill ’Em All-t, és megint rongyosra hallgatod. Benne van a pakliban.