Atyaisten, David Gordon Green filmjében Cage végre újra színészi és nem ripacsi minőségben játszik! Nagyon jól. És nem ő az egyetlen.
A rendező, aki anno az Ananász expressz-t adta nekünk, készített már igazán zavarba ejtően béna filmet is (A bébisintér), de mióta újra elfordult a vígjátékoktól a minőségi drámák felé, egyre jobb műveket készít. Legutóbb a Texas hercege, most pedig a Joe mutatja meg, hogy Greenre nagyon oda kell figyelni, mert texasi mocsokdrámát per pillanat nem sokan tudnak nála jobban rendezni. Ha tudnak egyáltalán.
A Joe főhőse, milyen meglepő, Joe (Nicolas Cage), aki egykori börtönviselt, magának való férfiként éli életét egy porfészekben, ahol egyébként mindenki tiszteli és szereti őt. Kivéve egy sebhelyes, kifejezetten ordenáré arcú fazon, bizonyos Willie-Russell, akivel kisebb-nagyobb összetűzése támadt korábban, sejthetően azért, mert a rosszarcú picikét kiprovokált magának egy kiadós verést. Joe-nál egy napon munkára jelentkezik a fiatal Gary (Tye Sheridan), aki agresszív, alkoholista apjával, sorsába beletörődött anyjával és megszólalni nem akaró húgával éli életét. Joe kvázi pótapaként lép elő a srác életében, ehhez azonban a környezetnek is lesz egy-két szava.
Brutálisan lassú folyású dráma ez, kivétel nélkül parádés alakításokkal, amiben Nicolas Cage legjobb éveit hozza vissza, ki tudja, hogy érte el ezt nála Green, de isten tartsa meg jó szokását. Cage-nek persze nincs túl sok dolga, és ez talán a titok nyitja, nem hagyják, hogy túljátssza, hogy idiótává váljon, hogy szokásos eszköztárával éljen, egyszerűen csak léteznie kell. És ez jó. Annyira jól áll neki az összetört fószer szerepe, hogy szinte sajnálod az elmúlt éveket, amikor a legblődlibb blődlikben kellett néznünk egy darabig az egykor szebb időket látott színészt.
Bár a Joe-t jóformán neki kell elvinnie a hátán, mégsem ő lopja el a show-t, hanem a Gary apját alakító, hajléktalannak tűnő G-Daawg, azaz Gary Poulter, akit konkrétan az utcáról szedtek fel a szerepre, jó, mondhatni, hogy a kisujjában van az alkoholista hómlesz karakter, mert hát az, de nincs is ezzel semmi baj. Ha ezen múlik, emeljünk fel több hajléktalant az utcáról, lehet, hogy kifogjuk közülük az új De Nirót!
Green remekül mutatja azt a közeget, ahonnan talán nincs menekvés, és bár eléggé egyértelmű a famérgezés-motívum, azért remekül kitalált hasonlat ez, tökéletesen érzékelteti az egészséges élet eltűnését, csirájában való elfojtását, egy olyan szintű reménytelenséget, amiből kikerülni vagy a halállal vagy rettenetesen sok munkával lehet. De inkább halállal, vagy sehogy sem. Mocsokkal bevont ördögi kört nagyon régen nem mutattak ilyen szépen a vásznon, és ebben nagyon nagy szerepe van Nicolas Cage-nek, akit újra üdvözölnénk a színészek világában, de valószínűleg nem sokáig marad köztünk ilyen minőségben. Talán majd a John McTiernan-féle Red Squad-ban újra találkozunk vele.