Pókember nem a Marvel legsötétebb figurája, ezt bátran kimondhatjuk. Pofátlanul fiatal, néha kimondottan vicces, és folyton pörög, de azt a kimondottan gyerekes bénázást, amit A csodálatos Pókember 2-ben és a Pókember 3-ban végeztek vele, azt nagyon nehezen lehet megbocsátani. Spider-Man folyamatos rebootokon lendül át pókhálóján, és az ember már csak elégedetlenül legyint, amikor bejelentenek egy újabb újrakezdést, mert minek, valahogy sosem jön össze igazán. Pedig a Pókember 2, és A csodálatos Pókember egyáltalán nem voltak rosszak, sőt, kijelöltek egy olyan irányt, amit ha tartottak volna, akár még csodásan is érezhettük volna magunkat, de amint tudjuk, mindig elromlott minden. Durván.

A Pókember 3 egészen musicalbetétig és emós hajú főhősig, A csodálatos Pókember 2 pedig egy kapkodó, gyerekes katyvaszig degradálta le magát, úgyhogy elengedtük gyerekkorunk egyik kedvenc szuperhősét. De akkor megjelent a Marvel, és bíztató jelek jöttek. Kiderült, hogy Pókember végre tényleg gimis lesz, végre nem mondják fel újra az unalomig ismert történetet Ben bácsi haláláról, meg a nagy erőről és a nagy felelősségről. Inkább olyan úton indulnak el, amit mindig is szerettünk volna látni. És ehhez a Bosszúállóknak bőven van köze.

A Pókember: Hazatérés viszont szerencsére nem egy sokadik Bosszúállók-film, mint mondjuk a Spidey első jelenését prezentáló Amerika Kapitány: Polgárháború, de azért Vasember tiszteletét teszi, szerves részévé válik a történetnek, és azért valljuk be őszintén, Robert Downey Jr. kellemesen paraszt jelenléte egyetlen Marvel-filmnek sem tett még rosszat. Ő az ugyanis, aki felkarolja a tini Peter Parkert, aki egy pókcsípés után képes lesz a falon mászni, és egyéb artistamutatványokat végrehajtani, ő az, aki ruhát ad neki, és egyéb meglehetősen költséges kütyüket szerel rá. Mondjuk ki: ő a mentora és szponzora is egyben. A történet viszont egy olyan pontról indít, ami kifejezetten üdítő, és marhára jó felütést ad az egyébként pofonegyszerű, mégis nagyon jó sztorinak.

Pókember ugyanis legutóbbi és egyben első igazi bevetése után (Amerika Kapitány: Polgárháború) várja a következő akciót, de Tony Stark nem nagyon kívánja őt alkalmazni. Zöldfülű még, láthatóan nem tudja helyén kezelni szuperhősségét, Peter azonban nem ül a fenekén, önjelölt bűnüldözőként kezd tevékenykedni Queensben, ahol viszont nem túl sok érdekes bűneset történik, szóval néniknek segít eligazodni az utcán, és egyéb hasonló gigantikus hőstetteket hajt végre. Egyszer azonban belefut egy bolti rablásba, melyet a rablók fura, nem igazán evilági fegyverekkel igyekeznek elvégezni, és ekkor rájön, hogy valami nagyon komoly ügylet zajlik körülötte, tiniként pedig úgy kell leszámolnia a rosszfiúkkal, hogy mellette suliba is tudjon járni, és ne derüljön ki, ki is ő valójában.

Azért ez a sokadik Peter Parker a legszerethetőbb, mert ő valójában mindig is ilyen volt, tini gondokkal küzdött, tini problémák foglalkoztatták, mindig volt egy élete szerelme, és nem feltétlenül volt mindig annyira magabiztos, ha nem volt rajta a kosztüm. Tom Holland nagyon jó Pókember, lehet szurkolni neki, lehet szeretni, és lehet röhögni is rajta. A poénok szerencsére nem veszettül idióták, hanem tényleg betalálnak, a karakterek is egészen jól kidolgozottak, bár azért csodákat és durva mélységeket ne várjunk tőlük.

A Pókember: Hazatérés tulajdonképpen a valaha volt legjobb Pókember-film. Nem mindig veszi magát komolyan, de ésszel teszi ezt, emellett viszont sikerült egy olyan főgonoszt adnia, amely meglepően emberi értékekkel bír. Michael Keaton egy félisten vagy egész is talán, és nevetséges, de már megint egy szárnyas izé szerepét osztották rá, de amikor ez történik, Keaton (egy rossz szóviccel élve) szárnyal. Ügyes húzás az is, hogy Pókember és ellenfele kapcsolata egy fordulattal meglepő morális kérdéseket is elkezd feszegetni, ami egy tinikről szóló filmben ritka, akkor is, ha szuperhősökről beszélünk.

Azt viszont senki se várja tőle, hogy valami egészen újat mutat, egy teljesen tipikus, de a tisztességesnél erősebb Marvel-film ez, amiben nehéz hibát találni, ha rajongtál a képregényes Pókemberért. A stáblista utáni legutolsó jelenetért pedig egyszerre jár egy hatalmas „anyád” és egy hatalmas pacsi is Jon Watts rendezőnek és az íróknak. Jöhet a következő rész, de légyszi, az is legyen legalább ennyire a helyén.