A Testről és lélekről előzetesét elnézve nem sok jóra számítottunk. Túlságosan élettelen szövegek, valami lassan kibontakozó nagy szerelem, furcsa emberek kavargása művészi képek között, persze készíthetett volna ebben a hangulatban is nagyon jó filmet Enyedi Ildikó, de a valóság valami teljesen más. Valami sokkal jobb. A Testről és lélekről ugyanis nem egy vontatott művészfilm, hanem egy kissé szürreális vígdráma, aminek olyan fekete humora van, hogy az valami csodálatos.

Nem térdcsapkodós humor. Nem harsány. Nem popcorn-kiköpős. Finom és sokszor nagyon sötét. Muszáj is sötétnek lennie, hiszen a film főhősei nagyon zárkózott, nagyon furcsa emberek, akik ráadásul egy vágóhídon dolgoznak, és nem különösebben találják a kapcsolatot az embertársaikkal. Endre (Morcsányi Géza) főnökként vegetál a mészárszéken, és egy ideje már nem nagyon kommunikál a beosztottjaival, csak ha nagyon muszáj.

Egyik napon azonban új minőségellenőrt kap a nagyon furcsa, nagyon zárkózott, 0-24-ben zavarban lévő Mária (Borbély Alexandra) személyében, aki első ránézésre is elég komoly démonokkal küzd. Amikor ellopnak valamit a vágóhídról, és egy pszichológus ki akarja deríteni, ki volt a tettes, kiderül, hogy Endre és Mária valahogyan minden este ugyanazt álmodják, vagyis nem, pontosabban kell fogalmaznunk, tulajdonképpen minden este találkoznak álmaikban.

Csak éppen szarvasként, és a legnagyobb harmóniában élnek egymással. Ezt a férfi és a nő is eléggé nehezen fogadja el, de a tények makacsok, és ha már az álmaikban annyira harmonikusan élnek együtt, talán elkezdhetnének közeledni egymáshoz az életben is. De ez két ilyen embernél rettenetesen nehéz dolog. A közeledés lassú és zökkenőkkel teli, tele van megkapó és vicces pillanattal, de annak ellenére, hogy brutálisan szürreális az egész folyamat, rettenetesen emberi marad, és pont ettől működik nagyon a Testről és lélekről.

Attól működik, hogy nyakatekert karakterekkel mesél el egy egyszerű történetet, ami nincs tele tanulságokkal, de hát nem is kell, hogy legyen tanulság egy szerelmi sztoriban, bármennyire is legyen az a sztori kissé beteg. Ezek az emberek elkerülhetetlenül közelednek egymáshoz, pedig minden ellenük játszik, nem is illenek a másikhoz, de a forgatókönyv mégis gyönyörűen és olajozottan viszi őket egymás felé, és még azt is eléri, hogy a sokszor rettenetesen sötét pillanatok ellenére széles mosollyal hagyd el a mozit.

A színészek egytől egyig fantasztikusak, Borbély Alexandrának tessék már adni valami nagyobb díjat, a filmnek pedig legalább egy Oscar-jelölést jövőre, annyira belejöttünk már ebbe az oszkárosdiba, hogy akár még meg is történhet. Enyedi Ildikó nagyon egyedi hangulatú, nagyon szórakoztató filmje biztos, hogy az év egyik legjobb magyar mozija lesz. Nem lesz közönségfilm, persze ki tudja. Megérdemelné. De az biztos, hogy ha ilyen magyar filmek is becsúsznak néha mostantól a mozikba, akkor veszettül boldog emberek leszünk.