Az év legcsodálatosabb operatőri munkájával felrántott filmje, ami annyira ellentmondásos, hogy szóhoz sem jutsz utána.
A szekták rosszak. Értem? Joaquin Phoenix és Philip Seymour Hoffman viszont fantasztikusak. Vettük a leckét? Mert ha igen, akkor nagyjából ott vagyunk, ahol a The Master végén tartani fogunk, közben azonban eltelt csaknem két és fél óra. De akkor mi ez a sok díj, jelölés és kritikai csodálat Paul Thomas Anderson filmje körül?
Az történt, hogy az alkotók a The Master-t 70mm-es filmre forgatták biztos elképzelésekkel, ezáltal sikerült olyan képeket varázsolniuk a nyersanyagra, amelyek bőven megérték a befektetést. A kockák ugyanis szinte beleégnek az ember retinájába, olyan mélységű, színvilágú és részletességű képek váltakoznak egymás után, amelyektől kicsordul az ember nyála. A két istenség a maximumot hozza ki magából, igazi vesztesei ők az idei Oscar-díjátadónak, de hát egye fene, Hoffmannak úgyis van már egy otthon, Phoenix meg valószínűleg pont letojja, mit vágnak hozzá, hacsak nem tojás vagy rohadt krumpli az.
A The Master vizuálisan és színészgárdájában is csodálatos, felejthetetlen mű… de tulajdonképpen mi is történik benne? Freddie Quell egy katona, aki a második világháború befejeztével megpróbál beilleszkedni a társadalomba. Ezt megakadályozza kedves kis alkoholizmusa és agresszív viselkedése. Egy napon azonban belefut Lancaster Doddba, egy híres íróba, aki kisebb-nagyobb vallási vezetőként is tevékenykedve csoportjával él, és osztja tanait a nagyvilágnak. Dodd úgy dönt, megmenti Freddie életét, aki egyre inkább kezd ráeszmélni arra, hová is került tulajdonképpen.
Oké, akkor mondjuk el másképp a történetet: Freddie egy igazi aberrált barom, de ráakad egy vallási vezetőre, aki beszervezi a szektájába, hogy megmutassa neki, melyik bokor alatt bújik a megváltás. Aztán sikerül neki. Aztán nem. Aztán mégis. Aztán mégsem. Aztán már senkit sem érdekel. Stáblista. Maga a sztori annyira tökéletesen érdektelen, hogy az valami félelmetes. A karaktereket nem tudod szeretni, nem tudsz izgulni értük még akkor sem, ha Phoenix és Hoffman úgy játssza őket, hogy az előtt illik és kötelező is leborulni. Soha életedben nem néztél még ilyen csodaszép képekkel, ilyen óriási színészi játékkal összerakott filmet, ami tulajdonképpen alig szól valamiről.
A The Master a szcientológia atyja, L. Ron Hubbard sztorijából merített igen nagy kanállal, csak éppen a sűrűje a tálban maradt. Hogy a kisembert meg lehet vezetni hangzatos mondatokkal, azt már mindannyian tudjuk. Tulajdonképpen minket is megvezettek a semmivel, ami szép csomagolásban érkezik a szemeink elé. Vagy várjunk csak, pont ez lett volna a cél? Nyilván igen, a tartalom, a forma, az üresség, az értelem és az értelmetlenség nem véletlenül jár kéz a kézben a The Master-ben. Értjük mi mindezt, és értékeljük is, de egy picit több súlyt elbírt volna még ez a film. Sokkal többet is. Nem baj, ettől még PTA-hívők maradtunk...