Mivel a Transformers-franchise irdatlan nagy pénzeket hoz a konyhára, egyszerűen nem lehet befejezni a filmszériát, állítólag még tíz mozi van előkészületben, jön Űrdongó saját filmje, és így tovább, és így tovább. Annak ellenére hozza az irdatlan nagy pénzeket a franchise, hogy tulajdonképpen sem a kritikusok, sem a nézők nem esnek hasra tőle, de mivel Bay egészen hihetetlen látványt tud produkálni, sokan ülnek be rá, és gyalulják le az agyukat Optimus Prime és Megatron aktuális egymásnak feszülésével. Van, aki kevéstől is boldog. Irigylem őket.

Szóval itt ez a film, ami tádáááám: pont olyan, mint egy Transformers-mozi. Michael Bayék az újító szándéktól igen messze futottak, semmit sem változtattak a korábbi filmek hangvételén, ami egyrészt baj, másrészt kicsit érdekes, mivel az előzetesekben mindig azt mutatják, hogy itt bizony most nem gyerekfilmes hacacáré közben menti meg majd a Földet egy rakás gép és ember, aztán rá kell jönnünk úgy fél órával a film kezdése után, hogy megint át lettünk verve. A Transformers bizony gyerekfilm, ami gyerekeknek túl erőszakos, felnőtteknek meg túl gyerekes, magyarul igazából senkinek sem tökéletesen jó.

Az utolsó lovag még egy fokkal előre lép a gyerekesség felé, a forgatókönyve olyan, mintha egy tízéves kissrác írta volna valamikor a ’90-es években, aki nagyon szeretne menő lenni, és úgy képzeli, hogy valahogy úgy beszélnek menőn az emberek, ahogy azt ő leírta. Itt még a legelőkelőbb robotok is lazán nyomják a húsz évvel ezelőtti szlenget, de történik ettől valami nagyon furcsa: a film bizonyos pontokon egészen szerethetővé válik. Vagy csak valami más történt. Igazából már az előző rész után azt mondtam, hogy nem vagyok hajlandó több Transformers-mozit nézni. Mindig elhiszem, hogy most jobb lesz, és nem lesz, csak jönnek a gyépés robotok, a keménylegények, a logikátlan történések, aztán haza lehet menni, és átgondolni, hol rontottam el az életem.

De ezúttal már nem hagytam magam átverni. Tudtam, hogy gyerekfilmre ülök be, és egy percig nem vártam el, hogy az autobotok és az álcák valóban keményen viselkedjenek, jöhettek egyből a U Can’t Touch Thisre táncoló masinák, a cuki robotok, a szivarozó, szakállas, súlyproblémás Transformerek, és gyerekfilmként kezelve itt-ott meglepően szórakoztatóvá is vált Az utolsó lovag. Azért vált néhol szórakoztatóvá, mert elengedtem a legminimálisabb elvárásaimat is. Szállhattak a széllel, mint valami Caramel-dalban. De gyerek erre nem ülhet be. Ahhoz túl erőszakos, és néha eléggé szexista.

Na lássuk, mi történik ebben az epizódban, vagy legalábbis megpróbálom leírni. Nem lesz könnyű dolgom, hiszen a történet olyan, mintha a darabjai úgy lennének összefoltozva, hogy azoknak nem is mindig szükségszerűen kell tökéletesen összeérniük. Szóval van Cade (Mark Wahlberg), aki az előző rész óta a kitaszított Transformereket menti. Ő összefut egy kislánnyal, Izabellával (Isabela Moner), aki foglalkozását tekintve szintén robotmentő. Angliában él egy bizonyos Sir Edmund Burton (Anthony Hopkins), aki nagy titkok tudója, és tisztában van azzal, hogy a Földet egy tárgy mentheti meg, aminek megtalálásához szüksége van Cade-re, és egy professzornőre, Vivianre (Laura Haddock). Mivel Transformers-filmben járunk, az oxfordi professzornő úgy néz ki, hogy bármelyik férfimagazin címlapfotózására és/vagy pornófilmforgatásra lazán besétálhatna. Optimus Prime pedig visszatér Cybertronra, ahol kiderül, hogy a bolygó megmenthető, de ehhez nekünk lehet, hogy pusztulnunk kell.

Ezek az elemek vannak összedobálva hanyagul, olyan mellékszereplők bevonásával, akik közül néhányan a francért vannak ebben a filmben, szinte igazi szerepük sincs, a szálaik pedig egyszer csak eltűnnek, mintha nem is lettek volna. Hogy ez így mennyire logikus történetvezetést jelent? Semennyire logikusat. A sztori igazából csak mintegy alibiként van jelen a látványhoz, de becsületére legyen mondva, néha egészen szerethető pillanatokat is hoz, és itt-ott még megnevettetni is képes a nézőt, ha már teljesen lezsibbadt az agya.

Furcsa, de Sir Anthony Hopkins láthatóan abszolút élvezte a helyzetet, annak ellenére is, hogy saját bevallása szerint nem igazán értette a forgatókönyvet, amit abszolúte meg tudunk érteni. Nem végez tessék-lássék munkát, és hála istennek nem is kezelik őt nyolcadrangú mellékszereplőként, így legalább az ő színészi játékával lehet vigasztalódni, ha régi jó barátunk, a logika már elhagyja a házat. A látvány viszont valami egészen hihetetlen, bőven a legjobb a szériából, mindez IMAX-vásznon az igazán elképesztő, és külön öröm, hogy ezúttal egy olyan indokolatlan jó csajt sikerült szerződtetni a mozihoz, aki játszani is tud, nem csak szép.

A Transformers: Az utolsó lovag mindenképp a széria szerethetőbb darabjai között van (mondjuk ez nem nagy szó ilyen társaságban) annak együgyűsége és ezúttal izomból tolt idiótasága miatt (néha már-már olyan, mint egy paródiafilm), de sajnos így is bajosan lehetne ráfogni, hogy jó. Atomjaira esik szét, a sztorija tele van zavarba ejtő momentumokkal, a karakterei rettenetesen buták, ráadásul irdatlanul hosszú is (149 perc), de ahogy azt okos emberek mondani szokták, aki eddig is szerette, az most is szeretni fogja. Aki pedig nem szerette, az már mondjon le nyugodtan erről a szériáról, és ne is nézzen hátra.