Úristen, végre egy szuperhősfilm, amit nem cseszett el a Warner/DC! Na nem arról van szó, hogy a Wonder Woman megváltaná a világot, de teljesíti a feladatát úgy, ahogy kell.
Nem a Wonder Woman-film minden idők legkönnyebben elkészült mozija. Közel húsz éve próbálják összehozni, Joss Whedon is írt hozzá forgatókönyvet (amit el is olvashatsz egyébként), de hosszas huzavona után mégsem az ő története nyert, a rendezői széket pedig végül az a Patty Jenkins foglalhatta el, aki már bizonyított a 2003-as A rémmel. Okkal lehetett tartani ettől a filmtől, mert hogy finoman fogalmazzak, a DCEU eddigi mozijai nem hozták a tőlük elvárható szintet, és bár akadtak rajongói Az acélembernek, a Batman Superman ellennek és a Suicide Squadnak, többségében mégis csalódott nézők jöttek ki a moziból. De csoda történt, igazi csoda. Wonder Woman nem hibázta el a műveletet.
Kezdjük ott, hogy a forgatókönyvet érezhetően jobban átgondolták. Talán az eddigi kritikák miatt, talán nem, de ennek a történetnek van íve, van mélysége, és bár a dialógusok néha rettentően bénák, mégsem különösebben fog érdekelni, hiszen elhiszed, hogy egy csapat amazon úgy beszél egymással, mint egy török szappanoperában, mert miért ne beszélne úgy. Találkoztál már egy csapat amazonnal? Hallottad őket beszélni? Nem? Pedig nem lenne rossz!
Az hagyján, hogy a Wonder Woman látványvilága egyenesen elképesztő, de valami olyat tesz, amit a DC-mozik eddig nem nagyon tudtak. Tökéletesen választottak hozzá színészeket, a színészek között pedig működik a kémia. Ott van ugyebár a főhősnő, Gal Gadot, aki egy földi tünemény, ráadásul színésznőnek is szuper, és párja, Chris Pine, aki szintén nagyon emberien hozza az amerikai kém karakterét, kettejük között pedig folyamatosan szikrázik a levegő, olyan párost alkotnak, akiket még biztosan összeraknak majd későbbi filmekben is, mert ilyen csak szökőévente jön össze.
A történetnek jót tett, hogy végül nem Whedon modern környezetben játszódó verzióját fogadták el. Diana hercegnő és Steve Trevor a csúnya németek ellen veszik fel a versenyt az első világháborúban, Wonder Woman ugyanis úgy hiszi, hogy a háború mögött a gonosz Arész isten áll, ő az amazonok legnagyobb ellensége, így elindulnak Londonba, hogy kiderítsék, van-e igazságtartalma annak, amit Diana mond. Iszonyú jól áll a filmnek a nácik elleni harc, nagyon fenyegetővé teszi az atmoszféráját, és itt-ott bátran adagol is drámát a sztorihoz, annak ellenére, hogy főhősnője idealistább, mint egy gyerekdal.
Pont attól működik az egész, hogy bár Diana elképesztően demagóg tud lenni, lassan rá kell ébrednie, hogy a világ nem olyan, mint amilyennek elképzeli, és bár persze a végén kimondja a „szeretet mindent megváltoztat” örökbecsűt, azért néhol egészen sötét pillanatokat is hoz, de mindig megtartja a megfelelő egyensúlyt.
Közel két és fél órájában azért akadnak logikai bakik, a mellékszereplők szálait pedig nem varrják el mindig rendesen, de összességében nagyon is szeretni való film a Wonder Woman, ami új magasságokba (vagy végre magasságokba?) helyezi a DC filmes univerzumát, behoz egy új filmes szuperhőst, akiért bátran lehet rajongani, és bár igazából semmi extrát nem hoz egy átlagos szuperhősfilmhez képest, azt, amit vállal, a legnagyobb szeretettel és hozzáértéssel teszi. Gal Gadot tényleg egy csoda. És az is, hogy a Wonder Womannek szíve és lelke is van. Mostantól legyen ez a DC/Warner-filmek alapja. Megegyeztünk?