Sőt, kifejezetten jó lett. De hogy mihez képest jó vagy rossz, az már remek kérdés. Gareth Edwards filmje ugyanis igazi állatorvosi ló, ilyen még nem volt, teljes értékű Star Wars-történetet mesél el bő két órában, nincs trilógia, nem lesz folytatás, és az az igazság, hogy ez már nagyon hiányzott a szériának. Mert miért kell mindent rétestészta méretűre húzni? Nem kell mindig trilógia, kisgyerek, romantika, legyen a sztori viszonylag egyszerű, jöjjenek a birodalmi csillagrombolók, aztán hadd szóljon. Hát szól is a Zsivány Egyes rendesen, és bár vannak vele apróbb problémák, összességében nincs problémánk azzal, ha ilyen minőségű filmek jönnek a jövőben egy messzi-messzi galaxisból.

A Rogue One ugyebár a lázadók egy csapatáról szól, akik meg akarják szerezni a Halálcsillag tervrajzát. Jyn Erso (Felicity Jones) személyesen is érintett ebben a műveletben, mivel a Halálcsillag az apja, Galen műve, de azért a sztori nem intézi el ennyivel az ügyet. Nem egy Piszkos tizenkettő az űrben, a film ugyanis komoly időt tölt azzal, hogy megmagyarázza, a karakterek hogyan kerülnek egymás mellé, és kifejti egymáshoz fűződő viszonyukat is, ennek ellenére sajnos pont Jyn a legkevésbé érdekes karakter, érthető okokból lázad, és nagyjából ennyi, miközben Diego Luna ölébe hullott a tökéletes Star Wars-szerep, és pazarul él is vele.

Cassian Andor, a kissé simlis lázadó tipikus közönségkedvenc, Luna pedig nagyjából úgy viselkedik, mint aki az életéért játszik, az egyetlen baj, hogy a készítők lezártnak tekintik a történetet, így a karakternek annyi, nem jön vissza többé. Pedig nem lenne baj. Szintén nagyon szívesen várnánk vissza Ben Mendelsohnt Orson Krennic szerepében, mivel ő a legjobb dolog, ami az utóbbi sok-sok évben a Star Wars-univerzummal történt. A rettenetesen genyó, bizonyítási kényszeres Krennic igazgató a sötét oldal egyik legemlékezetesebb karaktere, igazi háromdimenziós figura, aki nem szimplán rohadék és önző, hanem megalomán módon az, Mendelsohn pedig úgy játssza el, hogy attól minden Star Wars-rajongó boldog lesz.

A Rogue One-nak azonban bármennyire is korrekt film, nincs szerencséje, több okból sem. Egyrészt mindenki hasonlítgatni fogja. Jobb-e, mint Az ébredő Erő? Rosszabb-e, mint a Birodalom? Erősebb-e, mint Lucas előzmény-trilógiája? De ezeknek a kérdéseknek nincs értelmük. Ez a film teljesen más, mint minden, amit eddig Star Warsként láttunk, még akkor is, ha ismerős szereplőkkel van tele, ha újra „hőphűzik” benne Darth Vader, ha felharsan benne a birodalmi induló. Ez valami más. Nem jobb, nem rosszabb. Más. Más a tempója, más a hangulata, és ez nem feltétlenül hátrány.

Eleve nem jedikről szól a történet, hanem lázadókról, akik lőfegyverekkel harcolnak, és még mindig jobban céloznak, mint a rohamosztagosok. Fénykardokra tehát nem érdemes várni, de nagy űrcsatára igen, a film ugyanis egy akkora csatajelenetet villant, amitől még azt is elfelejted, hogy a közepén eléggé leült a cselekmény, és bár a 3D túlságosan sokat nem ad az élményhez, ezért az egy, egyébként masszív hosszúságú jelenetért érdemes kifizetni a plusz pénzt.

A Zsivány Egyes jó lett, viszont nagy valószínűséggel nem lesz maradandó Star Wars-film, valószínűleg azért nem, mert most már évente jönnek majd a jobb vagy rosszabb epizódok, pár év, és immunisak leszünk arra, hogy izguljunk egy-egy újabb spinoff miatt, de ha olyan minőségűek lesznek, mint a Rogue One, akkor örömmel ülünk be minden évben a moziba, bármilyen SW-film is lesz műsoron. Nemsokára videós kritikában kicsit bővebben is kivesézzük a filmet, addig is Darth Vader adjon mindenkinek erőt és mindent lebíró akaratot. Meg a Puffin.