Második hallásra is az

Emese már gyerekkorában is imádta az állatokat – mutassanak nekem egy gyereket, aki nem szereti őket –, neki azonban voltak is cicái, kutyái, nyulai, jelenleg pedig két macska – bizonyos Masni és Dagi – tulajdonosának vallhatja magát, munkaidejében viszont szimbolikusan a Föld bolygó minden egyes élőlényéért felelősséget érez. Ebben a sorozatban igyekszünk bekukkantani a kulisszák mögé, úgymond bemutatni magát az embert, de Emesét nem könnyű elterelni a természetvédelem témájáról, és ha néha eszembe jut magánjellegű kérdések felé irányítani a társalgást, akkor nemes egyszerűséggel tahónak érzem magam.

Ezzel a lánnyal komoly témákról kell beszélgetni, hagyjuk a zenét, a szórakozást, a szabadidőt, a pasikat, és koncentráljunk az Igazán Fontos Dolgokra, úgy mint természetvédelem. (Annyit azért elárulunk, hogy ami a pasikat illeti, kifejezetten pozitív, ha érdekel a természetvédelem, ha pedig orvvadász vagy, akkor esélyed sincs.) – Forrásszerzéssel foglalkozom, azaz fundraiser vagyok. A magánadományozók tartoznak hozzám, tehát bárki, aki felelősséget érez a környezetéért. Megpróbálom meggyőzni őket, hogy érdemes támogatni bennünket.

A válság beáraz

A munka nemes, és a tétje nagy, bár a sztereotípiákkal ellentétben Emese munkaideje kilencven százalékát irodában, íróasztal mögött tölti. A magyar WWF-irodának 21 főállású alkalmazottja van, vagyis ez amolyan civil multi, ami felépítését, mentalitását tekintve inkább nemzetközi cég, mint magyar. Őszintén szólva azt gondoltam, hogy a nagy krach óta az emberi jogi és környezetvédelmi ngo-k haldokolnak, mint az építőipar – egy kedves barátom egy kilenc alkalmazottat foglalkoztató londoni emberjogi irodánál dolgozott, ami a válság következtében három év alatt kétfősre zsugorodott –, ez pedig Magyarország, ahol a helyzet állítólag sokkal gázosabb – gondoltam én.

– A válság természetesen minket is érint, 2009-ben azonban elkezdtük az utcai adománygyűjtést, ami azt jelenti, hogy járókelők találkozhatnak olyan fiatalokkal, akik megállítják őket, mesélnek a WWF-ről, és a támogatásukat kérik. Ez nagy boomot eredményezett, a magánadományozás terén ez a legnagyobb bevételi forrásunk. A WWF aktivistái nem fogadnak el a helyszínen készpénzt, hanem egyszerű szerződést kötnek a támogatókkal, akik havi ötszáz–ezer forintot adományoznak a szervezetnek. A magyar WWF egyébként saját maga felelős a működéséért, a természetvédelemre költött pénzt saját forrásaikból kell megoldani, sőt, még be is fizetünk a nemzetközi WWF-alapba, így támogatva a Föld kitüntetetten fontos élőhelyeit, mint például a sarkvidék vagy az Amazonas vidéke.

A közhiedelemmel ellentétben tehát a válság ellenére sem skót nép a magyar, szívesen segítünk, legyen szó a vörösiszap áldozatairól, pandákról, delfinekről, jegesmedvékről vagy hiúzokról, így aztán, akik adományoznak ilyen nemes célokra, most bátran vállon veregethetik magukat. (A teljes képhez azért hozzátartozik, hogy az adományozói kultúra terén van még hova fejlődni, szóval hallgassuk meg a pandás pólóban közlekedő fiatalokat, és legyünk jó fejek, ha megengedhetjük magunknak.)

Apropó, hiúzok!

Magyarországon nyolc–tíz fős hiúzpopuláció él az Északi-középhegységben, a szlovák–magyar határon át vonulnak hol ide, hol oda. A WWF egy tudományos projekt keretében arra készül, hogy egyiküket befogja, rátegyen egy jeladót, és így elemezze a mozgásukat. – A hiúz rejtőzködő életet él, elkerüli az embert, még félelmében sem támad, nem úgy, mint a tigris, oroszlán, vagy egyéb nagymacskák, akik veszélyhelyzetben szét is kaphatják az embert – mondja Emese. – De nagyon fontos szerepe van – vagy lenne – egy erdőben, mert ő kontrollálja a növényevők számát. Ha elszaporodnak a növényevők, akkor lerágják az erdőt.

Valami vadság

Közben a kezdeti hivatalos hangulat is oldódik, Emese egyre többet mosolyog, alkalmanként nevet, és diplomatikusan hallgatva bólogatja végig fotós kollégámmal közös spontán performanszomat, melyben nem létező, vagy jelképes férfiasságukat őzek, hódok, kutyák vagy társaik kilövésével pótoló szabadidős vadászokat szapuljuk. Emese szerint a vadállomány karbantartása fontos dolog, de úgy tűnik, a trófeagyűjtő hobbistákkal kapcsolatban hasonlóan érez, igaz, csak az orvvadászok iránti ellenszenvét vallja be.

Nagyban játszanak

A WWF Magyarország eddigi legnagyobb terepi projektje a Mohács közelében fekvő Szabadság-sziget megmentése. Ez a Duna egyik szigete és a hozzá tartozó mellékág, amely már elindult a feltöltődés útján, és így egybenőhet a szárazfölddel, ha nem történik emberi beavatkozás. – A folyókon természetes állapotukban folyamatosan keletkeznek és tűnnek el szigetek, a hazai szakaszon azonban a folyószabályozás miatt ez már nem működik. Éppen ezért fontos megvédenünk a mellékágakat, mert számtalan ritka faj számára ez jelenti a táplálkozó- és szaporodóhelyet. A WWF uniós forrásból, vállalati támogatásából és adományokból, közel negyvenmillió forintért megvásárolta a 47 hektáros területet, ami nagyjából Margitsziget méretű, majd átadtuk a nemzeti parknak. A projekt keretében kikotorjuk a mellékágban felhalmozódott iszapot, felújítjuk a szigeten található erdőt, megbontjuk a kőgátat, és így újra megindulhatnak a természetes folyamatok, és lassan visszatérhetnek majd ide az őshonos állatok is.

Fogadj örökbe egy jegesmedvét!

Egy másik friss kampány az örökbefogadási projekt: egy szimbolikusnak mondható összegért – hat- vagy tízezer forint – támogathatjuk a jegesmedvék védelmét, vagy jelképesen örökbe fogadhatunk egy palackorrú delfint, hiúzt, vadlovat, pandát, kapunk erről egy oklevelet és egy igazán élethű állatfigurát is. – A WWF komolyan harcol az orvvadászat ellen, ami azt jelenti, hogy támogatjuk olyan vadőrök kiképzését, akik fel tudják venni a küzdelmet az orvvadászokkal. Továbbá megpróbáljuk elérni a helyi hatóságoknál a törvényi szigorítást és annak hatékony betartatását.

No man left behind

Azaz: senkit sem hagyunk hátra – szól az amerikai hadsereg nem hivatalos szlogenje, és a WWF-nél is hasonló filozófiát vallanak. Tigrisnek, pandának lenni bizonyos szempontból könnyű, ugyanis igen népszerű, jó pr-rel bíró jószágokról beszélünk, de mi a helyzet a ronda állatokkal? Egyes kutatások szerint az előnytelen külsejű állatok a veszélyeztetett fajok között is hátrányos helyzetűeknek számítanak. Az aranyos elefántcickány, az ausztráliai hangyászsün, marabu, a karcsú lóri, a véznaujjú maki egyáltalán nem… – Cukik – fejezi be a gondolatot Emese, majd kedvesen elmosolyodik. – Megnyugtatok, mindenkit, a WWF senkit sem hagy az út szélen!  Éppen az a működésünk lényege, hogy komplexen élőhelyek védelméért küzdünk, hiszen az egyes fajokat sem lehet szeparáltan megmenteni. Így a fajok olykor szimbólumként állnak egy élőhelyvédelmi program élén, ami persze számtalan egyéb fajt érint.

Még szerencse, hogy ezt a választ kaptam, ugyanis ha szépségversenyként működne az állatvédelem, akkor pár faj elég esélytelen helyzetben lenne. Össze is raktunk egy képgalériát, hogy szemléltessük a helyzetet.

Küldetés folyamatban

Emese kedvenc WWF-kampánya a Föld órája nevű mozgalom, amely 2007-ben indult Sydneyből. Lényege, hogy egy órára mindenki lekapcsolja a villanyt, elektromos berendezéseket, így hangsúlyozva az energiatakarékosság és a környezetvédelem fontosságát. A bájos szőke lány nem titkolja, szívesen látna olyan civileket, polgárokat, akik aktívabban tesznek az őket körülvevő világért. – Szerintem az egy ideális állapot lenne, ha a saját életükben megvalósítanánk azok az értékeket, amelyekben hiszünk, de valamiért mégsem valósítjuk meg. Sokan tudjuk, hogy a szelektív hulladékgyűjtés jó, de kevesen vesszük a fáradságot, hogy szétválogassuk a szemetet. Ha lehet, csökkentsük a vízfogyasztásunkat, járjunk bringával!

Persze, hogy igaza van Emesének, mindannyian szeretjük a természetet, de aztán valahol félresiklik a dolog. (Én a magam részéről kiegészíteném annyival, hogy ne dobáljuk el a csikket az utcán, és ne használjuk szeméttelepnek az országúti parkolókat.) Már észrevettem magamon, hogy amint a környezetvédelem lesz a téma, percek alatt lelkes aktivistává változom, aki minden állatot megmentene. Naivitásom határtalan: mentsük meg a bálnákat, a véznaujjú makit, a menhelyes kutyákat, találjuk meg az elveszett kiscicákat!

Gyűjtsünk össze mindenkit egy nagy rétre, és legyünk boldogok! Most! Ezúttal éppen a WWF mohácsi akciója nyitotta fel a szemem, mert mintha megtaláltam volna benne a megoldást. Ilyen egyszerű megmenteni egy veszélyben lévő területet? Csak meg kell venni?! Akkor dobjunk össze egy kis pénzt, és vásároljuk fel a dél-amerikai esőerdőket! Vegyük meg az összes bányát, olajcéget és mutassuk meg, hogy lehet jobban, tisztán is csinálni! Toljunk pénzt a zöldlobbiba, és vágjuk zsebre a politikusokat! Vegyük meg a bolygót, magunknak, amíg nem késő!

Delfin, tenger

Valószínűleg ez ennyire nem egyszerű, de a WWF-nek ötvenévnyi tapasztalattal a háta mögött működő módszerei vannak, és elhiszem, hogy ha tenni akarunk, a legjobb, ha rájuk hallgatunk, és őket támogatjuk céljaik elérésében, vagyis egy olyan jövő kialakításában, ahol az ember harmóniában él a természettel. Nagyon kevés pénzzel, együtt, sokat tehetünk.

Jótékonynak, adakozónak lenni mindig jó, és lássuk be, a tudat, hogy ha jelképesen is, de örökbe fogadtunk egy vadlovat, hiúzt, szibériai tigrist – vagy akár egy mumifikálódott tetemre hasonlító véznaujjú makit –, ami aztán nekünk is köszönhetően élheti a maga életét, az cool dolog. – Azt még hozzátenném, hogy mi komplett élőhelyekben gondolkodunk. Amikor a pandákról beszélünk, akkor ezalatt a bambuszerdőket is értjük. Amikor meg azt mondjuk, hogy palackorrú delfin, az nekünk a tenger teljes élővilágát is jelenti.

És akkor ennél a gondolatnál időzzünk egy kicsit.

Tovább:
A legfrissebb cikkekhez
A rovat többi cikkéhez
A szerző e heti kedvencéhez: Csodálatos Föld bolygó – Még több alig ismert hely a világból

(Fotók: Tóth István, a finomságokat és a helyszínt köszönjük a Pastrami Étterem és Kávéháznak.)