Amikor a fűnyírómotorokról ismert gyártó egy hibrid autó tervezésébe fogott, akkor annak ez a hatkerekű prototípus lett az eredménye. Sajnos túl gyenge volt ahhoz, hogy sorozatgyártásba kerüljön.
Az 1908-ban alapított Briggs & Stratton a mai napig a kismotorjairól ismert, amiket többek között fűnyírókba, kistraktorokba, generátorokba, nagynyomású mosókba és gokartokba építenek. A hetvenes évek végén nagyobb fába vágták a fejszéjüket, pontosabban a motoros láncfűrészüket, amikor egy hibrid autó prototípusát építették meg.
A hatkerekű jármű néhány elemét a Ford Pinto és a Volkswagen Scirocco kölcsönözte,
egyébként teljesen egyedi karosszériát kapott a prototípus. Az orrába a Briggs & Stratton jól bevált hétszáz köbcentis, 18 lóerős, léghűtéses, kéthengeres motorja került, amihez egy 8 lóerős elektromotor kapcsolódott. A két motor akár együtt, akár külön is tudta hajtani a járművet.
A hat kerékre azért volt szükség, mert a csomagtér padlója alá épített 250 amperórás ólomsav-akkumulátorcsomag jóval nehezebb lett
a manapság használatos nikkel-metál-hidrid és lítiumion akkuknál. A 450 kilogrammos csomagot jobban viselte a két hátsó tengely, amivel a hibrid prototípus útfekvése is jóval stabilabb lett.
A 4,42 méter hosszú autó másfél tonnát nyomott, ezért sejtheted, hogy a szerény teljesítményű hibrid rendszerrel mennyire harmatosan ment.
A végsebessége nem érte el a 90 km/órát, és a Motor Trend magazin korabeli tesztjén 0-ról 80-ra is 34 másodperc alatt gyorsult fel, tisztán elektromos hajtással 45 másodperc kellett hozzá.
Jay Leno is kipróbálta az egyetlen működő példányt:
A Briggs & Stratton prototípusa érthető okokból nem került sorozatgyártásba, de a cég szerint a hibrid rendszer 1500 dollárba került volna 1980-ban, akkori értékén fele annyiba, mint egy hibrid autó felára manapság. Ha akkor valóra vált volna, a különleges hatkerekű jármű sokkal könnyebben megkedveltette volna a hibrideket.