1964-ben mutatták be az Alfa Romeo Giulietta Sprintet, mely után egy egész modellcsalád nőtt a Giulietta név mögé. A Torinói Autószalonon bemutatott Sprint után pedig megtartották a négyajtós Berlina és a nyitható tetős Spider premierjét is, de két kisebb műhely még praktikus kombit is készített a Giuliettából. A Carrozzeria Colli összesen kilencvenegy darabot gyártott a Giulietta Promiscuából, a Carrozzeria Boneschi pedig Weekendinának keresztelte a családi változatot.

Franco Scaglione tervezte sportváltozata remekül szerepelt a versenyeken, de a Zagatónál még ezen is tudtak javítani.

Dore Leto di Priolo autója nagyon súlyosan megsérült az 1956-os Mille Miglia után, ezért a Giuliettáját a milánói Zagato műhelyébe szállíttatta, ahol kérésére egy könnyebb és gyorsabb autót építettek belőle. Később aztán több hasonló autó készült, de ezeket még a Giulietta Sprint Veloce platformjára készítették, ezért a szakértők szerint nincs belőlük két egyforma, az olaszok leginkább az orrkialakítást kezelték szabadon. 1959-ben már maga az Alfa Romeo is felkészült a hasonló építésekre, ezért a független karosszériaműhelyek számára egy rövidebb, 2250 milliméteres tengelytávú alapot gyártottak.

Gyönyörű formát rajzolt a Giuliettának a Bertone stúdiónál dolgozó Franco Scaglione, de Ercole Spada a frissebb aerodinamikai irány szerint tojás alakú sziluettel húzta meg a kupé vonalait. Az egyik legfontosabb irány azonban a súlycsökkentés volt, melyben igazán hatékony volt a Zagato. Nem sokkal több mint 900 kilogramm a négyajtós súlya, ehhez képest az eredeti Sprint csak 880 kiló, de még ennél is 110 kg-mal könnyebb lett az SZ.

Acél csővázat építettek a Giulietta alapjaihoz, majd kézzel készült alumínium karosszériaelemekkel burkolták.

Kerek fényszóróit ezen az 1960-as autón csepp alakú burával fedték le, középen pedig vékony maszk trónol, melyet két légbeömlő vesz közre. Ez az arc tért vissza az Alfa Romeo 2010-től gyártott Giuliettáján is, melyből azonban csak elsőkerék-hajtású kompakt készült. A Zagato Giulietta elképesztően picike és remek vezethetőségű autó, ezért hamar népszerű lett a versenypályák mellett a hegyi felfutókon is, ahol a szűk kanyarokban könnyedén táncolt az SZ.

Utastere végtelenül egyszerű, tényleg csak a legszükségesebbek vannak benne, semmi kényelmi felszerelés. A műanyag karimájú háromküllős kormány is alumíniumból készült, a sportülések pedig látványosan könnyítettek. Ahogyan a Porschék esetében, úgy a kis SZ-ben is baloldalt található a gyújtáskapcsoló, hogy a Le Mans-i stílusú rajtnál rögtön az ajtó nyitása után indítható legyen az autó.

1,3 literes, dupla vezérműtengelyes, négyhengeres motorja 115 lóerős, és akár 200 km/órás sebességgel is repíti a Giulietta SZ-t.

Ekkoriban Olaszországban olyan filmrendezők alkottak, mint a híres Federico Fellini, akik a római Cinecittà stúdióban a világhírű Elizabeth Taylorral és Ingrid Bergmannal vagy éppen Gina Lollobrigidával forgattak. Az ilyen kaliberű színésznők közös jellemzője a rajongáson túl a Bulgari ékszerek voltak.

Ahogyan a régi kőfaragók, úgy a görög származású Bulgari család is előszeretettel használta inkább Bvlgari írással a márkát, melyet még Sotirios Voulgaris alapított. Az ő unokája, Gianni Bulgari vezette a céget a 60-as évektől. A legtöbb módos olaszhoz hasonlóan ő is a motorversenyzés és az autózás megszállottja lett, később pedig a repülésé.

Gianni Bulgari évekig tartó versenyzői karrierje ezzel az Alfa Romeo Giulietta SZ-vel indult.

Kutatások szerint és a dokumentációk alapján 1960. szeptember 23-án készült el az eredetileg szürke fényezésű és piros belsős Giulietta, melyért Gianni Bulgari január 7-én csengette ki a 2,7 millió olasz lírát. Ezek után további 400 ezer líráért fokozták a teljesítményt, és beállították a futóművet.

Nem sokkal a gépátvétel után már ötödik helyen futott be egy hegyi felfutón, a következő alkalommal pedig felbukkant az áprilisban rendezett szicíliai Targa Florión. Rengeteg olasz versenyen jelent meg Bulgari és az Alfa Romeója, mielőtt 1963 hajnalán eladta volna Roman Gilberto Castagnininek. Utána Bulgari igazi nagypályás lett, és Alfa Romeo TZ-vel, de még Ferrari 250 GTO-val is indult futamokon.

Ma már megviselt vörös színű fényezését is Castagninitől kapta.

Elöl acél kerekeken gurult, hátul pedig az ötvözetet használták a jobb úttartás érdekében. Ez is olyan kis korabeli praktika volt, melyre az SZ-vel versenyzők jöttek rá az idők során, ahogyan a fényszóró elé ragasztott plexire is.

Nagy sikerek nem kapcsolódtak a második tulajdonoshoz, aki 600 ezer líráért adta tovább 1963 augusztusában az autót a New York-i Lorenzo Garciának. A történet szerint valamikor a 70-es évek kapujában támasztották le az autót Garcia garázsában azzal az indokkal, hogy egyszer még érhet valamit. Évtizedekkel később került elő, amikor mechanikailag restaurálták.

Ma is tökéletesen működik a kis Giulietta SZ, de a karosszériáján meglátszik minden egyes versenyzéssel töltött év. Igazán remek, hogy azóta több felújításon esett át, mégis sikerült megőrizni Bulgari autójának elragadó patináját.

Ez is érdekelhet: