Gondolhatnád, hogy a szöges gumis jégautózásnak a mi klímánkon nem sok haszna van, de ez az Audi Driving Experience nagyon is sokat tanít a vezetésről.
„Wait for the car, wait for the car, now gas! Play with the gas, play with the gas!” („Várj az autóra, várja az autóra, most gáz! Játssz gázzal, játssz a gázzal!”) Ez volt az a parancssor, amivel Joseph „Sepp” Haider, egykori raliversenyző, többszörös WRC-futamgyőztes próbálta beleprogramozni az agyamba, hogyan forduljak az RS4-gyel a tó jegén kialakított pálya kanyarjaiban úgy, hogy gyors legyek, viszont ne csapódjak félpercenként a hófalba.
A helyszín: Muonio, egy apró falu a Lappföldön, százötven kilométerrel az északi sarkkörön túl. Az itt tóvá szélesedő Etuväylä folyó jegén alakítgatja-formálja az Audi Driving Experience csapata napról napra azt a pályát, ahol a jégautózás kalandját kipróbálni vágyó ügyfelek a tétova ide-oda csúszkálásból a mesterien kitartott, kontrollált sodródásig csiszolhatják vezetési tudásukat profi trénerek szakvezetése kíséretében. Ez a szakvezetés néha olyan, hogy az oktató beül a kocsiba, és az utasülésről segít eltalálni a megfelelő sebességet, kormányszöget, fékerőt, néha pedig abból áll, hogy a tréner kívülről nézi, mit művelünk a pályán, és rádión segít lekoptatni a hibákat, kiépíteni a készségeket.
És amikor már nagyon érezzük a témát, villámgyorsan váltjuk az íveket, és tudjuk, hogy ez most tökéletes, akkor az idén hetven éves Sepp bácsi zöld RS4-ese egy szempillantás alatt megjelenik a mi piros RS4-esünk tükrében,
és miközben a félévszázados keresztben autózás felfoghatatlan rutinjával könnyedén tartja a mi véres verítékünkkel összehozott tempónkat, fél kézzel a kormányt, fél kézzel a rádió mikrofonját kezelve erős osztrák akcentussal segít abban, hogy lehetünk még egy picit gyorsabbak, talán majd egyszer legalább megközelítőleg olyan gyorsak, mint ő.
A tanulás amúgy annak, aki nem a Lappföldön nevelkedett, nem a tó jegén kezdődik. A csapat (elsősorban az Audi fizető ügyfelei, plusz egy-két ember a szakmédiából, hogy hírét vigyék a kaland lehetőségének) az érkezés másnapján a mélyvízbehóba dobva a szálloda parkolójából kettesével beosztva indul az autókkal konvojban a tóra. Már a főútra kihajtásnál jön az első tanács a rádión: a délvidéken megszokottnál jóval gondosabb odafigyeléssel forduljunk ki, mert a nemrég 80-ról 100-ra emelt országúti tempóban a felvert hótól takarva iszonyú gyorsan ott teremhet egy kocsi, távolsági busz vagy kamion a fenekünkbe. És szöges gumik, quattro és
450 lóerő ide vagy oda, a havas-jeges úton kaparó kerekekkel a szokásosnál több időbe telik, míg mi is felvesszük a forgalom sebességét.
A következő feladat: a megfelelő követési távolság tartása a felvert hóban láthatatlan követett kocsi mögött, de úgy, hogy azért lássuk, mikor fordul le a pálya felé a főútról. Közben élvezhetjük a 3,6 barra fújt gumik stoplijainak szokatlan moraját. (Egy ilyen gumi egyébként ötszáz, legfeljebb ezer kilométert bír ki a jégautózásban.) És megérkezünk a pályára.
Menetstabilizáló kikapcs, aktív hátsó differenciálmű bekapcs, gázreakció, kormányzás, váltóprogram sportosra kapcsolva, és indul a móka. Néhány kezdetben lassú, fokozatosan gyorsuló kör egy egyszerű oválpályán, egy kis szlalom, „fishtailing”, vagyis a kocsi fenekének ide-oda csapkodása lendületből egy másik gyakorlókörön, az első körök az igazi, tolólapos és hómarós traktorral kialakított pályán, no meg közben Sepp bácsi instrukciói, és lassan kezdenek összeállni a dolgok.
Már érzem a gyorsítás, fékezés, oldalgyorsulás tapadási határait, nagyobb tempónál is. Megvan az autó egyensúlya, együtt lendülök a kocsival a terhelésváltásoknál. A gázzal-fékkel finoman játszva már képes vagyok tudatosan súlyt átterhelni a tengelyek között, hogy rásegítsek a kormányzott kerekek tapadására, vagy kicsit igazítsak az autó fenekének csúszásán. Megvan az az egy-két hófalérintés, hófalra futás is, ami ahhoz kell, hogy ne féltsem nagyon se a kocsit, se magamat; ez azért egy nagyon megengedő környezet a határon autózásra a technikának is, az embernek is. Még ha néha reped is ez-az:
Aki már valamelyest szokva van a hátul hajtós kocsival való keresztben autózáshoz, annak komoly feladat átállni a quattro-gondolkodásra. A jellemzően hátsókerekes viselkedésűre hangolt RS4 képes ugyan ellenkormányzással is kitartani csúszás közben az ívet, de ha így autózunk, akkor csak látványosak vagyunk, nem pedig gyorsak. A sebességet az adja, ha az első kerekek követik a kanyart; ilyenkor a centrifugális erő kifelé toló hatását és az összes hajtott, túlpörgő kerék befelé kapaszkodását kell megpróbálni egyensúlyba hozni. Ekkor vagyunk egy Audi quattróval szépek és gyorsak egyszerre.
Bár előzni, egymást kiforgatni, szorosan egymásra tapadva autózni a biztonság és a vegyes képességű résztvevői kör miatt nyilván nem szabad a jégen, a Driving Experience keretén belül van azért egy verseny is. Jó pár levezetett óra után a második nap végén jön az időmérés: aki a leggyorsabb, kap egy kis ajándékot – és a többiek elismerését.
Az is számíthat egy kis különdíjra, akinek ép marad a traktorkártyája. Ez egy kis plasztiklap, amire akkor kap egy büntetőpontot (büntetőlyukasztást) az ember, ha mégiscsak túl nagy volt a tempó, és sikerült olyan sebességgel felfutni a hófalra, hogy az Audi a maga erejéből már nem tud visszamászni a pályára. Ilyenkor kell beszólni a rádión („Houston, we have a problem, car number 11 needs a tractor”), és már jön is a gyönyörű Valtra vontató, hogy visszahúzza a kocsit a jégre.
Nem csak vezetőként (bár úgy pláne), de a váltásokban utasként is végig érdekes, izgalmas élmény a lappföldi jégautózás, már ha bírja az ember gyomra a folytonos ide-oda csapódást. Főleg a hátsó ülésről szórakoztató látvány a közeledő, távolodó, néha belénk csapódó hófal, de a környezetbe, a ridegsége, fehérsége dacára sem barátságtalan vagy egyhangú lappföldi márciusi világba bambulást is nehéz megunni.
Nem egyszerűen csak egy nálunk már olyan ritkán látható havas táj ez, hanem teljesen idegen világ. Aszfalt helyett jégen mennek a kocsik, porvihar helyett kavargó hófelhő vakítja meg a sofőröket, kerekes banyatank húzása helyett ráállós kis szánkókkal tolják szatyraikat a nénik, a főúttal párhuzamosan pedig nem bicikliút, hanem hómobil-pálya és sífutóösvény húzódik. Még egy lappföldi benzinkút is egzotikus látvány, és nem csak a két euró feletti üzemanyagárak miatt.
A kaland nem-autós részére se lehet panaszom. Jókat ettünk, jókat ittunk, jókat beszélgettünk. A program része volt egy hórobogózás is (erről hamarosan részletesen is mesélek majd itt a Playeren, már csak azért is, mert nem volt semmi, amikor a túravezető hóba beszakadt, a jég feletti vízbe merült hómobilját rángattuk vissza a letaposott nyomra). Nagyon meglepett, hogy a reggelihez tálalt rénszarvasmáj-pástétom pont olyan, mint egy standard itthoni parasztmájas, de az még jobban, hogy kiderült: egy négycsillagos lappföldi hotelben minden szobához külön szauna jár.
Belezuhanni a mi plusz 15 fokos márciusunkból a mínusz 15 fokosba, egy picit belemerülni ebbe a varázslatosan másmilyen világba, bámulni, gyúrni, taposni a nálunk már szinte elfelejtett fehér izét, amit hónak hívnak – még jégautózás nélkül is rendkívüli élmény lett volna. Azzal együtt pedig pláne az.
A háromnapos intenzív sarkvidéki jégautózásról és az Audi Driving Experience egyéb programjairól itt találsz bővebb információt.