A nagy bezárkózás után egy kicsit be voltunk tojva, de azért elmentünk, majd visszajöttünk, tök simán, és közben olyan jót nyaraltunk, hogy ihaj!

Amikor jött a hír, hogy már semmilyen korlátozás nincs a határátlépéssel kapcsolatban, döntöttünk: megyünk. Kerestem egy jópofa helyet, ahol még sosem voltunk (Tisno városka Dalmáciában, egy Murter nevű sziget mellett), Airbnb-n lefoglaltam és kifizettem egy apartmant egy hétre, ami tudta azokat a dolgokat, amiket mi szeretünk. Vagyis: legyen szó szerint pár lépésre a tenger, legyen nagy terasz, ahonnan látszik a sok kék, legyen légkondi, végül pedig se túl közel, se túl messze legyen ott egy cuki kis óvárosos falucska központja is mellettünk.

Aztán indulás előtt pár nappal lépett egy humorosat a horvát állam.

Július elsejétől 15-ig beszigorítottak, így hármónknak, akiket már megböktek, meg kellett szereznünk az EU-s oltási igazolást, kisebbik lányomnak pedig, aki még csak egy szurit kapott, kellett csináltatni egy olyan tesztet, amit elfogadnak a határon. Szerencsére sikerült mindent gyorsan elintézni. A rapid IGG-teszt vagy mi a bánat csak egy telefonos foglalásba és 6400 forintba került. Mi, felnőttek az ügyfélkapus regisztrációval simán kinyomtattuk az oltási igazolást. Nagyobbik lányom viszont intézett nekünk egy extra három és fél órás idegbajt az indulás előtti este. Csak ekkor tudtuk elkezdeni ugyanis letölteni az ő igazolását, mert ő pont aznap kapta meg a második Pfizerét. A letöltés viszont nem ment könnyen, mert neki még nem volt ügyfélkapuja.

Igazából a legtöbb időnk azzal ment el, hogy egy kedves videochates nemzetiszín kormánykisasszonyka alaposan megszivatott minket a magyarorszag.hu-n, vagy tudom is már én, hol. Rávett minket egy hosszadalmas, hol mobilról, hol laptopról sikertelen videoazonosítási folyamatra, amelyre, mint kiderült, igazából nem is volt szükség. A végén már egy időpontot is foglaltam másnap reggelre Nagykanizsára a kormányablakhoz, hogy legfeljebb majd ott tesszük le másnap a strandlepedőket és a gumimatracokat, amíg nem kapjuk meg a szükséges papírt. Végül aztán sikerült mégis öszehozni az online ügyfélkapus regisztrációt Katának és éjfél körül kijött az utolsó szükséges papír is a nyomtatóból a reggeli induláshoz. Szóval javaslom mindenkinek: igyekezzen jó előre beszerezni a papírokat, amiket épp be kell, mert hiába van 2021 és online közigazgatás, akadnak azért buktatók a rendszerben.

Minimális a forgalom július közepén hét közben, még a szokásos dugós helyeken (Zágráb környékén, főleg visszafelé a fizetőkapuknál) is remekül lehetett haladni
Nincs gonoszabb tűzmanó, mint egy horvát üzemanyagszállítón vigyorgó tűzmanó!
A határ előtti sor hétközben, napközben simán kibírható: száz méter, talán ha húsz kocsi volt előttünk, amikor beálltunk a sorba hazafelé. Kifelé a fele sem

Még egy tipp mindenkinek, aki vágyik már a tengerre: ha tehetitek, menjetek és gyertek haza hétköznap! Hallottuk a híreket a több órás várakozásokról az indulásunk előtti napokban, de nekünk kifelé kedd délelőtt kábé tíz, visszafelé hétfő délután úgy tizenöt perc volt a határátlépés Letenyénél, a sztrádás határátkelőn.

Autós újságíróként az én családom számára sosem egyértelmű, hogy mivel indulunk nyaralni. Most például adódott egy jópofa lehetőség arra, hogy busszal menjünk. A Fordtól pont érkezett hozzánk ugyanis egy Tourneo Custom, hátul egymásnak szembefordított üléssorokkal, hosszú tengelytávú, vagyis még a nyolc ülés mögött is óriási csomagteret adó kivitelben. Semmi szükségünk nem volt ekkora kocsira négyünknek, de a család lelkesen fogadta a lehetőséget: persze, menjünk a guruló nappalival! Oké, hogy lassabb lesz és egy kicsit többet is fog fogyasztani, mintha normális kocsival mennénk, de jó buli lesz!

Ahol megállsz egy ilyennel, ott rögtön van is egy kis saját nyaralód
Lehet rajta szárítani is dolgokat...
...odabent pedig saját öltözőkabinod van a sötét üvegek mögött

Az is volt, leszámítva azt a két órát, amikor visszafelé Zadar és Senj között lementünk a sztrádáról, hogy a gyönyörű, kanyargós, egyszerre hegyvidéki és tengerparti úton, a D8-ason tegyünk meg valami százötven kilométert. Az első félórában még boldogan bámultuk a kocsiból valóban csodás látványt, aztán lassan mindenki elcsendesedett, majd a gyerekek kértek egy-egy zacskót a biztonság kedvéért. A nagy, enyhén imbolygós-támolygós bódénak nem igazán való a szerpentin; még a sofőrülésben én magam is elkezdtem érezni a gyomromat a századik kanyar után. Végül negyedóránként egy kis kiállással, pompás kilátóhelyeken vett mély lélegzetekkel sikerült a rosszullét tárgyiasulása nélkül megúszni a romantikusnak szánt kitérőt.

A kocsi pihen egy kicsit, mi addig mély levegőket veszünk

Amúgy viszont csodálatos nyaralóautónak bizonyult a nagy Ford-doboz. Sötétített ablakaival többször is használtuk mobil öltözőkabinnak, az autópályás órák során pedig étkező- és hálókocsinak is remekül bevált. A szűk utcácskákban sem okozott gondot elnavigálni vele: ahol egy Focus elfér, ott azért többnyire elfér ez is. A fogyasztás is innen maradt a fájdalomküszöbön. Az igaz, hogy a szokásos 130-140 helyett inkább 120-125-re tettem a sztrádán a tempomatot, mert efölött látványosan megugrottak a számok a fedélzeti számítógépen, de végül a szummázva talán ha 20-30 percet igénylő időáldozattal együtt is teljesen elégedett voltam a 7,7 literes átlaggal. Egy 2,3 tonnás busztól.

Másfélszeres autópályadíj büntetik a kisbuszokat a horvátoknál (II-es kategória)

Sokkal jobban fájt, amikor a fizetőkapuknál másfélszeres díjakat szippantgatott le a bankkártyámról a Hrvatske Autoceste doo. Az autópályadíj ugyanis ravaszul megugrik, ha 1,9 méternél magasabb kocsival megyünk fel a horvát sztráda fizetős szakaszaira. Márpedig minden ilyen kisbusz nyúlánkabb egy-kilencvennél - a Ford konkrétan 2,05 méter magas. Szóval ami Tisnóig 187 kunába (9.350 forint, egy kuna most pont 50 forintot ér) került volna egy Focusszal, Mondeóval vagy akár egy Galaxyval, az a Tourneóval 293 kunába (14.650 forint) került. Irányonként. (Mínusz a hányingeres panorámaszakasz kilométerei, persze.)

Pro tipp: az autópályadíj akár egyharmadát is meg lehet spórolni elektronikus díjfizetéssel, de ehhez be kell szerezni egy fizikai kütyüt valamelyik horvát  ügyfélszolgálati irodában. Aki gyakrabban jár ki, mindenképpen szánjon rá egyszer egy kis időt az adminisztrációra, mi az évi-kétévi tengerjáráshoz ezzel eddig nem akartunk vacakolni.

És akkor egyszer csak beszippantott egy tér-idő-buborék: egy Trabant és két Wartburg, cseh rendszámmal, a horvát autópályán

Az autizmus illetve a megszállottság hatarát kapirgáló autó- és közlekedésbuzériámmal természetesen kíváncsian figyeltem az úton, mi változott a horvát közlekedésben az elmúlt két évben, amióta nem jártam arrafelé. Ami a leginkább feltűnt: közlekedési rendőr gyakorlatilag nincs, az út melletti traffipaxozás amúgy régi horvát hagyománya mintha megszűnt volna. Valószínűleg a látványosan visszaesett turizmus, a szokásosnál jóval kisebb üdülőhelyi forgalom, a balesetveszély csökkenése lehet ennek az oka. Mert bevétel amúgy lenne.

A horvát autósok közel száz, a turisták úgy hetven százalékban tojnak az összes sebességkorlátozó táblára és a fő szabályokra egyaránt. A forgalom a maga természetes tempójában halad. A sztrádákon néhányan akár 180 felett döngetnek el, a mainstream a 120-150-es tartományban autózik és persze ott vannak a kamionok, buszok, lakókocsisok a maguk 90-100-as tempójával. A szokásosnál sokkal kevesebb idegeskedőt láttam, a levillogás, letolás nem jellemző, de ha valaki nagyon bealszik a belső sávban, arra azért látványosan megharagudnak, elsősorban a hazai autósok.

A vidéki utakon a belátható, egyenes szakaszokon is a szabályos 90 felett, 100 körül zajlik az élet. A települések határait jelző táblák között, ha nincsenek ténylegesen házak, 70-80-nal mennek a helyiek is, a turisták is. Ahol viszont van kórház, templom, iskola, buszmegálló, sajt- és zöldségárus, mindenki korrekt módon lelassít és normálisan, 40-50 körüli tempóval közlekedik. A belterületi 30-as, 40-es, országúton a veszélyes szakaszok előtti 40-es, 60-as táblákat alapvetően nem tartja be senki, de a gázt azért elveszik és a legtöbben ügyesen, az útnak, a környezetnek megfelelő sebességgel autóznak.

Az egyetlen baleset, amit láttunk 1600 kilométeren, és az is egy bizarr hülyeség volt: két motoros koccant össze valahogyan
Ilyen állatot nem láttunk...
...ilyet viszont igen

Covid előtt horvát útjainkon mindig nyomasztóan gyakran mentünk el koccanások, akár durva ütközések helyszínei mellett, sztrádán is, üdülőövezetben is. Most balesetet az egész úton összesen egyet láttam. És ez az egy is milyen hülye baleset volt már: két Honda Gold Wing motor ütközött egymással. (Az egész annyira hihetetlennek tűnt, hogy később utánanéztem és TÉNYLEG a két motoros ment össze.) Mindezt nyilván a legrosszabb helyen, Sibeniktől nem messze, egy tengerszoros megkerülhetetlen hídja előtt, félórás-órás dugót okozva mindkét irányban a helyszínelés idejére.

Eddig valahogy nem tűnt fel, de a dalmát vidék tele van Vigyázz, vaddisznó! - táblával. Ennek ellenére nem egy vaddisznó, hanem egy őz állította meg egy pillanatra a szívünket, amikor átkocogott előttünk az úton. Ilyet még nem láttam a horvátoknál, pláne nem fényes nappal - lehet, hogy a kisebb forgalom miatt a vadak is bátrabbak. Érdemes figyelni.

Tök jó nyaralás volt, minden pillanatában. Két év Covid-karantén után már az autópálya is gyönyörű, nemhogy a tenger!

A tenger gyönyörű, tiszta, a fagyi finom, a fischplatte für zwei ma is zseniális (ha jó helyen veszi az ember). A benzin és a gázolaj ára már jóval 500 forint felett jár, hiába rekorddrága itthon az üzemanyag, még mindig inkább megéri itthon jól teletankolni kilépés előtt és kiszárítani a tankot hazafelé a határig. Menjetek, érdemes - kívánok jó utat, jó időt, hideg Karlovačkót vagy Ožujskót mindenkinek!

Ha mégse mennél a tengerig: a Tisza se rossz Szegednél:

És ezt olvastad már?
Hamilton elmondta, kit szeretne világbajnoknak látni, miután visszavonul az F1-től