Központi utasításokkal legfeljebb a piacot lehet mesterségesen irányítani, az emberek vágyait nem. A 20. század második felében már a szocialista országok lakói is autóhoz juthattak, de nemcsak a gyártókapacitás múlta alul az igényeket, hanem a kínálat is. Lelkes és/vagy ügyes emberek viszont mindig, mindenhol voltak, így a Szovjetunióban is, ahol a következő járművek is készültek, bizonyára rengeteg munkával, sufnikban, garázsokban. Néhány évvel ezelőtt a moszkvai Oldtajmer Galerij veteránjármű- és műszakirégiség-kiállításon mutatták be őket.

KD (1963–1969)

Ha csak egy fokkal bonyolultabb nevet akarnánk adni neki, hívhatnánk ZAZ GT-nek is a feltehetően jelentős hűtőlevegő-igényű látványos kupét, ugyanis a Zaporozsec méltán híres hajtáslánca rejtőzik a lemezek alatt. No nem a kopoltyúsé, hanem a 965-ös modellé, amely annyira minőségi darab volt, hogy szovjet–magyar barátság ide vagy oda, a Kermi nem engedélyezte magyarországi forgalmazását.

Munka (1964)

Nemcsak a név telitalálat a hatvanas évek Szovjetuniójában, hanem a forma és a kidolgozás is. Készítője nem csupán a funkcionalitásra figyelt, hanem olyan részletekre is, mint a kocsi oldalnézetének harmóniáját adó bemélyedés – akár sorozatgyártású típusként is megállta volna helyét.

Rakéta (1965)

Semmit nem tudunk róla, úgyhogy nem vonja el a figyelmünket a repülős-rakétás-tengeralattjárós formavilágról a túl sok információ, gyönyörködjünk hát csendben!

Katam (1966)

Nem véletlen a hajószerű forma, ez bizony egy kétéltű, amely a 402-es Moszkvics és a 350-es Jawa műszaki elemeit is tartalmazta, világítóberendezései pedig a folyami hajózás szabályainak is megfeleltek.

Maxi (1967)

Szintén a kitiltott Zaporozsecre épült Vlagyimir Arjanov autója, amely minél kisebb karosszériában próbált minél nagyobb utasteret biztosítani. Hogy pontosan hogyan, sajnos nem tudjuk, mert csak ennyi maradt meg az egész kocsiból.

Muravej (1968)

Eduárd Molcsanov mert nagyot álmodni: míg más miniautókat próbált készíteni, ő egy családi kocsit tervezett, feltehetően azért nem túl népes és testes családok számára, amelyeket még mozgatni tudott volna a 350-es Jawa-motor.

Gepárd (1968–1973)

Igazi rejtély, miért nevezték el készítői a tapírra hasonlító, Zaporozsec-alapú, tehát sebességrekordra nem túl esélyes járművüket Gepárdnak, ahogy az is, hogy a kellemes formára miért rajzoltak ilyen borzasztó orrot. Az feltétlenül dicséretet érdemel, hogy a kép tanúsága alapján egész nagy szériát sikerült gyártaniuk.

Elbrus (1960-as évek vége)

Az eleje se szép, de az igazán nagy bajok a B oszloptól hátrafelé kezdődnek, szerencsére nincs fotónk róla. Amúgy egy M21-es Volga alapjaira épült.

Gnóm (1970-es évek)

Nomen est omen – mondhatnánk, szegény miniautó akkor sem lenne tananyag a formatervező-iskolákban, ha a világ tudomást szerzett volna róla. Tetőnélkülisége valószínűleg a költségcsökkentést, és nem a kabriózás luxusát vagy a karosszéria merevségét szolgálta.

Ogonyok (1970-es évek)

Kicsit a Minire, kicsit a Morris Minorra emlékeztet a magyarul Szikrát jelentő autó neve, pedig az angolokhoz aztán végképp semmi köze. Mozgatásáról egy Ural motorkerékpár blokkja gondoskodott, karosszériaelemei részben a 1202-es Škoda kombitól örökölte.

Sport 1500 (1977)

Elsőre talán a Datsun 280Z-re emlékeztet Jurij Rubel alkotása, amely a VAZ–2103-as, magyarul az ezerötös Zsigulit rejtette üvegszálas műanyag karosszériája alatt. A moszkvai tervező kupéja bizonyosan az egész szocialista blokk álomautója lett volna, ha valaha gyártásba kerül, ez már csak azért sem következhetett be, mert Rubel a Peresztrojka örömére sietve elhagyta az országot.

(Fotók: Oldtajmer Galerij)

Ez is érdekelhet: