Jó lesz, ha rögtön az elején tisztázzuk: ez a Monkey nem az a Monkey! A Honda eredetileg 1961 és '99 között gyártotta azt az 50 köbcentis, primitív mechanikájú minimálmotort, a Z100-as és Z50-es modellt, amelyre valamikor menet közben ragadt rá a később félhivatalossá vált Monkey Bike becenév. Ezt a motorkát végül az ezredforduló előtt környezetvédelmi korszerűtlensége miatt nyugdíjazták.

Utóda egy Ape nevű, 50-es és 100-as blokkal is gyártott apró motor lett, viszont ez a motor tudomásunk szerint japán belpiacos termék maradt. A Honda aztán a 2019-es modellévre Z125M kódnéven készített újra egy Monkey-t. A dizájnt bevallottan az ötvenes kis ős ihlette, a technika viszont már nem az a végtelenül egyszerű cucc, mint ami a régi majmocskában volt. Nagyon-nagyon nem.

A blokk azért még nagyon is a lehető legegyszerűbb, amit manapság az európai piacra legálisan meg lehet csinálni. Egy henger, léghűtés, két szelep (de azért természetesen önindító és injektor és Euro 5), de teljesen jogos is az egyszerűség. Amit egy ennyire pici, alig több mint százkilós, egyszemélyes motornál 125 köbcentivel, kilenc és fél lóerővel nem lehet megoldani, azt nem is nagyon kell megoldani. A Monkey motorja pontosan annyit tud, amennyit a 12-es kerekek, az alig arasznyival több, mint méteres tengelytáv mellé tudnia szabad. Ez így még pont nem veszélyes, ezt az erőt még pont tudja kezelni gyakorlatilag bárki, akinek megvan a jogsija az alapszintű motorozáshoz.

A futómű, pláne a fék ellenben nagyon is felnőttes, annyira, hogy nem lehet nem mosolyogni, amikor az ember körbecsodálkozza a vaskos teleszkópokat, a két komplett hátsó rugóstagot, a blokkolásgátlós első fékrendszert és a tárcsás hátsó féket. Az üléspozíció meglepően normális: száznyolcvan centimmel nem görnyedek, nem kell kényelmetlenül behúznom magam mellé a karjaimat, nem kell hegyesszögben feszíteni a térdem.

Úgy ülök, úgy gurulok a Monkey-n, mint egy igazi motoron. És tényleg nem a műszaki igényességen múlik, hogy a Monkey azért mégsem igazi motor. Ezekkel a méretekkel egyszerűen nem lehet az. De ezt a Hondánál is tudták, ezért nem is akar annak tűnni.

Száz kiló a motor, száz kiló vagyok én is, van még a hátizsák és a bukósisak, és már meg is van az engedélyezett maximális terhelés.

Ezt a súlyt a meglepően finom, már-már lágy rugózás-csillapítás, a határozott fékek és a meredek villaszögű kormány még pont le tudja kezelni úgy 90-es tempóig. Ami innen felfelé jönne, az már tényleg nem a Monkey világa. Végsebesség közelében a kormány érezhetően kezd bizonytalanná, beremegésre hajlamossá válni. Az úthibák ilyenkor már félelmetesen nagyokat rántanak a pici kerekeken, a mellettünk elhaladó autók oldalszele is jókorákat billent rajtunk. Nem, ennél gyorsabban ezzel a dologgal tényleg nem szabadna menni. Húzzunk is vissza gyorsan vele a városba, ahová a Monkey való!

A budapesti forgalom káoszában nem is majom ez a motorka, inkább gyík. A vajpuha, mégis tökéletesen pontos kuplunggal, a svájci órák mechanikáját megszégyenítően pontosan kattanó, az idei modellévtől már ötfokozatú váltóval az alul kellően nyomatékos, fent kellően erős motorral mindig biztosan, a lefulladás veszélye nélkül lehet indulni a pirosnál, a lehetetlenül keskeny és rövid testtel pedig a kis Honda bárhová befér, bármilyen résen átsurran és bárhol ácsorog is egy sor, könnyedén előresiklik mellett.

Lehet, hogy a városhatár táblán kívül nagyjából a Monkey a leglassúbb motoros jármű az úton, a városban viszont, ahol a méret annyit számít, talán többet is, mint az erő, ő a leggyorsabb!

Nehogy túldicsérjem azért ezt a pici Hondát, mondok róla rosszakat is. A nyereg alatt nincs hely, pontosabban van, csak szerszámok nélkül nem lehet hozzáférni. Hiába forgattam meg reménykedve a kulcsot az ülés alatti zárcilinderben, az csak egy bukósisak-rögzítő lakatot nyit; amit az ember a Monkey-n el akar fuvarozni, azt a hátára kell vennie.

A műszeregység pedig egyszerűen nem látszik. Nemcsak azért nem, mert gyakorlatilag az ölünkben van, annyira mélyen, a testünkhöz közel került (hova máshová is került volna: ennél előrébb illetve magasabban már nincs motor, amire rá lehetett volna csavarozni), hanem azért is, mert a digitális kijelző megvilágítása nappal siralmasan gyenge. Ha lepillantunk, maximum az üresjelzőt tudjuk azonnal értelmezni: ha van zöld fény: üres, nincs zöld fény: nem üres. Ha azt szeretnénk tudni, mennyivel megyünk, vagy az üzemanyagszintre lennénk kíváncsiak, több másodpercnyi hunyorgás kell ahhoz, hogy képesek legyünk megállapítani a szürke alapon szürkével kijelzett, tompa szürke fénnyel megvilágított értékeket.

Szerencsére azonban ezekre az információkra nem is nagyon van szükség. A Monkey eszik vagy másfél-két litert a városban százon, vagyis az 5,6 literes tankban valószínűleg úgyis van még benzin. A sebességet pedig nagyon gyorsan meg lehet tanulni fülről is megmondani. Ha pedig ötödikben még pont nem halljuk a motort, az kábé pont 50 km/h. A kis Honda motorja ugyanis elképesztően csendes, hangja (dübörgéstől és fémes felhangoktól mentes kellemes tenor) csak nagyjából a fordulatszám-tartomány felső harmadában kezd lenni.

Ilyen hát a Monkey-val motorozni. Már csak egy kérdést kell megválaszolnunk: mire való, kinek jó ez a motortörpe egyáltalán?

Egyedül szaladgálni ide-oda, a városban nagyon kis idő alatt akár nagyon nagy távolságokat megtenni: erre jó a Monkey. És jó lehet még arra is, hogy feldobja az ember egy lakókocsira, lakóautóra és a kis Hondával menjen várost nézni, motorozgatni, a helyi közlekedőkkel vegyülni valahol a messzeségben. Csodálatos dolog második motornak, igényes kidolgozottsága, miatt kis házi kedvencnek, akár évtizedekre, veteránkorba nyúló kapcsolatra is tökéletes. Titkos tipp lehet motoros oktatóknak: semmi máson nem lehet olyan könnyen megtanulni, illetve megtanítani a motorozás alapjait, mint egy ilyenen.

De profi motorosoknak, futároknak vagy túrázós motornak biztosan nem való. Nem fér rá doboz, nincs a nyereg alatt hely a cuccoknak, nem lehet vele utast vinni, vidéken rémesen lassú, autópályán életveszélyes. Cuki, fürge, rengeteg vidám élményt lehet vele szerezni és nagyon lehet szeretni, de haszna tényleg pont annyi van, mintha az ember egy nagyon kedves kismajmot tartana a lakásban, pontosabban a garázsban. Semmi értelme, és most, hogy visszaadtam a Hondának, az van, hogy rettenetesen szeretnék itthonra örökbe egy ilyet. Bármilyen hülyén is éreztem magam és bármilyen hülyén is néztem ki a picike motoron a fotók tanúsága szerint, igenis csodálatos dolog volt a majmon lovagolni!

Azért ha néha cuccod is van, utast is vinnél és a várost is el kell hagynod, inkább ezt a kis Hondát ajánlom: