Azt se tudni, kitől került az államhoz, aztán elterjedt, hogy Hitler ajándékozta Horthynak, közben lepusztult, felújították, leégett a váltója, raktárba zárták, később elővették, félig leesett a trélerről, de végül csak eljutott a közlekedési múzeum állandó kiállítására.
A nagy fekete autók részei a politikai és autótörténeti emlékezetnek egyaránt, de aki az ötvenes évekbe próbálja helyezni ezt az autót, rossz helyen keresgél. Elvileg persze közlekedhetett akkor is, de története jóval korábban, a harmincas évek közepén kezdődött, és a hozzá kapcsolódó legendák is régebbiek.
Hitler, Horthy, Vorosilov és a többiek
Ezt a Maybach Zeppelin DS8-ast ajándékozta Hitler Horthy kormányzónak – ez a legnépszerűbb állítás a nem is nagy, hanem hatalmas fekete autóval kapcsolatban. Akár igaz is lehetne: Hitler akkoriban valóban ajándékozott egy autót Horthynak, akinek pedig valóban volt egy Maybachja. Ám a führer a Mercedeseket szerette, a nemzetiszocialista pártvezetés is Mercedeseket használt, nem csoda, hogy Hitler is egy Mercedes–Benz 770 D-t ajándékozott Horthynak (meg állítólag egy 540 K-t is, de ez nem bizonyított).
Horthynak pedig valóban volt egy Maybachja: miután a belga gyártmányú Minervája egyszer 1934 vagy ’35 nyarán lerobbant, és csak egy leintett vonattal tudott tovább utazni, megbízhatóbb autó gyanánt a német luxusmárka kocsiját választotta. Azt viszont – lévén fehér és nyitott karosszériás volt – nehéz lenne összetéveszteni ezzel a fekete, csukott Maybachhal.
Ettől még persze lehetett fekete Maybachja is Horthynak (bár a harmincas évek második felében egy száz lóerős Horch Pullmann Limousine használatáról tudunk), de erről nincs fotó, és arról sem írtak sem magyar, sem német lapok, hogy Hitler Maybachot adott volna a kormányzónak. A Maybach gyár lapja, a Werkzeitschrift der Zeppelin Betriebe 1937. október elsejei száma viszont beszámol arról, hogy Horthy látogatást tett a friedrichshafeni Maybach-gyárban, találkozott Karl Maybachhal, akitől ajándékba kapott egy 1936-os, használt Maybachot, dr. Hugo Eckener, a gyár igazgatója szerint egy Pullmann-Limousine-t, vagyis egy olyan típust, amilyen a közlekedési múzeumé. Bár a protokollban több mint szokatlan használt autót ajándékozni és elfogadni, de egy 1966-os Maybach-regiszter is úgy említi a közlekedési múzeum Maybachját (ami biztosan ez a darab), mint Karl Maybach ajándékát.
Azt tudjuk, hogy 1937-ben öt Maybach volt Magyarországon magántulajdonban, de állami megrendelések is biztosan voltak, és a háború alatt is kerülhetett az országba ilyen autó. Ezzel a Maybachhal kapcsolatban szokás még emlegetni a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökét, Vorosilov marsallt, Péter Gábort, az ÁVH elnökét, József Főherceget és Weiss Manfréd családját is, de ezekre a sztorikra semmilyen bizonyíték nincs, a múzeumi Zeppelin története csak 1956-tól biztos, akkor került állami, pontosabban múzeumi tulajdonba.
Az se vidám történet, amit ismerünk
A nyolcvanas évekre az akkor már bő negyvenéves autó állapota erősen leromlott, ezért akkor alvázig lebontották és újraépítették. Rendbe tették a nyolcliteres, V12-es motort (még egy nem szokványos, de érdekes szám: csak a motorblokk tömege több mint fél tonna), de az autó nem sokáig maradt üzemképes, mert még frissiben leégették a kuplungot, ezért a Zeppelin visszakerült a raktárba. Jobb is így – gondolhattuk akkor, amikor 2007-ben néhányan elkísértük a Tatai úti raktárból a Tatai úti Vasúttörténeti Parkba, hogy közelről láttuk, ahogy a vagonba rakodásnál csak azért nem gurult le a trélerről, mert a lökhárítójánál fennakadt a vasúti kocsi rámpáján (az Európai Királyi Vonatok Találkozója alkalmából stílusosan akarták berendezni Horthy autószállító vagonját).
Korábban felmerült az autó eladása is: Sági Zoltán, a múzeum akkori igazgatója 2005-ben azzal érvelt, hogy az autó történelmi szempontból nem annyira értékes, viszont ha a műtárgyi védettség fenntartásával eladnák, az érte kapott összeg egy évre biztosítaná a múzeum dologi költségeit, felújításra pedig belátható időn belül nem lesz pénz, a Maybach állapota viszont egyre romlik. Aztán az igazgató ment, a Maybach maradt.
Június 17-én pedig megérkezett a közlekedési múzeum városligeti épületébe, trélerrel, de baleset nélkül. Zsák Árpád restaurátor szerint csak frissítettek rajta kicsit, a hiányokat pedig igyekeznek majd pótolni, de a teljes felújítást nem tervezik, a most már végérvényesen Horthy-Maybachként emlegetett Zeppelin marad ilyen patinás. A Múzeumok Éjszakáján már látható lesz, és ezentúl az állandó kiállításon is ott áll majd a szintén óriási ZISZ mellett – amely a tényektől függetlenül valószínűleg örökké Rákosi ZISZ-eként marad meg a köztudatban.
Rövid Maybach-cégtörténet
Wilhelm Maybach 1907-ben lépett ki a Daimlertől, és Friedrichshafenben alapította meg saját cégét, ahol gróf Zeppelin léghajói számára is készített motorokat. 1914-es visszavonulása után fia, Karl vitte tovább a vállalkozást, mivel azonban a motorgyártás nem volt nyereséges, 1921-ben megszületett az első Maybach gépkocsi, 5,7 literes, hathengeres, könnyűfém dugattyús, dupla gyújtású motorral. 1928-ig hétszáz Maybach talált gazdára, a legnevesebb karosszériaépítők (Erdmann & Rossi, Spohn, Kellner) készítették a felépítményeket. Egy évvel később Zeppelin körberepülte a földet, léghajóját öt darab, egyenként 570 lóerős V12-es Maybach motor hajtotta.
A DS8 Zeppelin volt a cég korabeli történetének legnagyobb autója, közel 3,8 méteres tengelytávval, alumíniumötvözetből készült V12-es motorblokkal. Egy családi ház árába, 29500 márkába került egy Zeppelin-alváz, a Mercedes–Benz 770 K után ez volt a második legdrágább német autó. Kisebb változatok is készültek, de a második világháború alatt a cég inkább a motorgyártásra összpontosított. A Maybach 1960-ban olvadt be a Daimler-Benzbe, neve 1997-ben bukkant fel ismét, amikor a cég a Rolls–Royce ellenfeleként élesztette fel, de nem jött be a számításuk, ezért leálltak a gyártással. A hírek szerint a hosszított, V12-es S osztály luxusváltozatai viselhetik a jövőben a nevet.
(Felhasznált források: Négyesi Pál és Ocskay Zoltán kutatásai, Eszterváry Ervin, Hidvégi János és Zsák Árpád visszaemlékezései. Fotó: Féjja Zsolt, Daimler)