Ha arról lenne szó, hogy mi a tökéletes jármű az ún. Van Life-hoz, a Mercedes Marco Polo a legjobbak között foglalna helyet.
Azt hiszem, illik már a legelején tisztázni, hogy ellentétben a szerkesztőség többi újságíró tagjával, akik autókról szoktak írni, én egy eléggé padawan szintű forma vagyok – legyen szó autókról, írásról egyaránt.
Talán a laikusoknál annyival vagyok jobb autós tematikában, hogy a színükön kívül például a 4matic és a DSG is mond valamit, de a kollégákhoz képest például fogalmam sincs dugattyúkról, autótervezőkről és a többiről.
Ellenben, mégis úgy érzem, hogy a csúcson kezdtem az autós újságírói tevékenységem, mivel egy Mercedes-Benz Marco Polo lakóbusz volt az első, ami bevezetett ebbe a világba. Szokták mondani, hogy a csúcson kell abbahagyni, és eme tény bennem is felmerült, miután vissza kellett szolgáltatni a tesztautót, mert valószínűleg ezek után már minden más kevés lesz.
Nyilván maradhatnánk is annyiban, hogy ez az autó zseniális, mesésen gyönyörű, és az okfejtésem le is zárulhatna, de azért nézzük, miért rajongok érte annyira.
Feleségemmel nagy nomád utazók vagyunk, értsd úgy, hogy a saját autónk egy nagyobb kombi, remekül kiszolgál minket minden túránk alkalmával, amikor alvásra kerül a sor. Innen is jött a szerkesztőségben az ötlet, hogy legyen nálam ez a lakóbusz, hogy egyszer az életben ne a túrazsák legyen a párna, és kivételesen a reggeli kávét se az autó mellett állva kelljen elfogyasztani.
A helyzet viszont az, hogy aki megszokta a minimalista és nomád kempingezés rideg élményét, egy ekkora belső térrel rendelkező autóra úgy tud nézni, mint ama borjú az új kapura. Két embernek egy ekkora busz simán lehetne – szó szerinti – guruló lakása is.
Okés, egy budi még kellene bele, de azzal már csillagos ötös lenne a komfortérzés.
Még szerencse, hogy a Mercedes tervezői, közösen a Westfaliával, amelynek ez a Marco Polo kivitel is köszönhető, nem két emberre kalibrálták ezt az autót, hanem négy felnőtt részére. Ketten fenn a tetőtérben, ketten pedig lenn a kasztniban férnek el. By the way, ha őszinte akarok lenni, úgy talán már kicsit szűkös a királyi tér, de ez valószínűleg az emberekkel kapcsolatos gyenge szocializációmnak tudható be inkább, mintsem a valóságnak.
A már említett tetőtér öt másodperc alatt készre állítható, ami az instant sátrak korában is meglehetősen gyors technikának mondható. Aztán jön a meglepi: mekkora hely van fent!
Hihetetlen, brutális, omega nagy! De tényleg!
A közel százkilencven centi magasságommal rendre küzdök minden fekhelyen azzal, hogy kinyújtózva ne legyen semmi kényelmetlen, itt viszont még a kezeimet is a fejem fölé nyújthatom, akkor sem útköztem akadályba. Arról meg már nem szeretnék nyilatkozni, hogy a nem olcsón vásárolt otthoni matracnál és ágynál a Marco Polo tetőtéri ágya cirka ezerszer kényelmesebb, köszönhetően a kis rugós tappancsoknak. Danke Sehr! Egyéb extrákról és figyelmességekről – mint a két oldalt lecipzározható ablak, a LED-es olvasólámpák vagy a motoros tetőablak – felesleges is beszélni.
Az elején említettem, nem értek az autókhoz, ami igaz is, bár ennek szép sötét a színe. Technikailag amúgy egy V 300 d Mercedes, ami a maga közel 250 lóerejével, automata váltójával és összkerékmeghajtásával bitang vezetési élményt nyújt. Országutakon egyszerűen kér, hogy előzzek vele, a normális 130-as tempónál rém uncsi, nyugdíjas élmény az egész, mintha állna az ember. Ennél sokkal nagyobb tempó kell ahhoz, hogy úgy érezzem, haladok is vele!
A váltója remek, és a Sport módnak is van érezhető hatása. Mondom mindezt úgy, hogy a Mercedes előtt pár nappal egy V60 Cross Country Volvót kellett vezetnem, aminek szörnyen delayed volt a váltója, és a Dynamic módban ugyanúgy gyorsult az autó, mint Normálban, azaz a biztonságra való tekintettel várt két másodpercet, hogy biztos gyorsulni akarok-e, és csak utána lódult meg. Ellenben a Mercedes rögvest szedte a lábait, kerekeit!
Azért, hogy ne csak egy happy ömlengés legyen ez a beszámoló, mondok pár dolgot, ami nem tetszett. Az egyik, ami igazán faszis észrevétel, hogy a városban szereti bekapni a 20 liter körüli gázolajat. Oké, lehet, hogy az ólomlábam is hozzátett ehhez, de anélkül is tuti 15 liter felett járnánk! Ellenben vegyes használatban és autópálya/országút kombóban 10 literrel megelégszik, ami teljesen jó két tonna felett.
A másik, ami nem tetszett: a nagy fedélzeti kijelző NEM ÉRINTŐKÉPERNYŐS! Ezt hogyan gondolták 2019-ben? Van szép nagy tekerőgomb, meg csini-cuki tapipadnak álcázott kar, de hova tűnt a touch screen, azaz miért nem is volt benne soha? Még egy puffogás: ha már egy ilyen full luxy autót raktak össze, amihez még felszereltek egy kihuzható napellenzőt – ami mondjuk nem túl szép esztétikailag, ellenben marha praktikus tud lenni kánikulában –, marha klassz lenne, ha menet közben a jobb oldali lehúzott ablaknál nem úgy csörögne, mint egy ekhós kocsi nagyobb vágtánál a szántásban.
Puffogás vége, és végső konklúzió: kéne, vinném, élnék benne! Lehúznám – azaz elhúznám – a rolót, és tudnám, hogy révbe értem.
(Fotó: Bodor-Nagy Edit, Videó: Bodor Tamás)