Az én jogsiszerzésem idején még csak Gyöngyösig ért az M3-as autópálya, a Balatonig az M7-es, Győrig az M1-es, Kecskemétig az M5-ös, a pisztácia elfogyott, M6-os nem is volt és a 4-es sem volt több kétsávos főútnál a legtöbb szakaszon. Aki lassan akart menni, lassan ment, aki gyorsabban, indexelt és megelőzte. Gyakori volt az elszámított előzés, néha hárman, esetenként négyen voltunk egymás mellett az úton - a legtöbbször megoldottuk, de néha azért voltak este véres képek a Híradóban.

Aztán szép lassan kiépültek a sztrádák, a kétsávos utak. Az autók sokkal erősebbek és biztonságosabbak lettek, mi, emberek viszont elkényelmesedtünk, ellustultunk, elfelejtettünk előzni és elfelejtettük, mit kell tenni, ha minket előznek.

Az autópályákon gyorsabban szabad, a mai modern autókkal és az objektív felelősségi rendszer 20 km/h-s tűrésével még sokkal gyorsabban lehet autózni, mint 25-30 éve, amikor még a családi Zastavával, később a Swifttel gyűjtöttem a kilométereket az akkor még 120 km/h-ra limitált sztrádákon. A Budapest körüli 20-30 kilométeres körben ugyan a sztrádákon csúcsidőben gyakran csak 100-110-zel halad a belső sáv is, a jobbra tartást nem ismerők miatt, az M1-esen pedig a két sávon zajló extrém kamionforgalom miatt Hegyeshalomtól az M0 csomópontig sokszor lassú napközben még a belső sáv is, de amúgy már nem probléma 130-ra, illetve az említett toleráns objektív felelősségi rendszer miatt akár 150-re tett tempomattal bírságmentesen átsuhanni az országon.

A kétsávos utakon viszont az utóbbi egy-két évben borzasztóan belassult a forgalom. Hogy spórolásból, félelemből vagy a vezetés közbeni fészbukozás, messengerezés miatt, nem tudom, de nagyon-nagyon sokan mennek extrém lassan a vidéki utakon. Míg 3-5 éve még bátran le mertem írni a közlekedésbiztonsági témájú cikkeimben, hogy a magyar kétsávos utakon 100-110 a valós tempó az előírt 90 helyett, ma már inkább azt látom, hogy a többség a 90-es legális tempó lehetőségét se használja ki. Még az én egyik fő közlekedési utamon, a szimbolikus 1-es számú főúton is gyakori a 80-85-öt tartó autós, és akkor még jók vagyunk;

Napi rendszerességgel fordul elő velem az 1-esen is, máshol is, hogy a békés, nyugis és szabályos 90-es tempót sem tudom tartani, mert utolérek egy ilyen csigakonvojt. Az élen szinte sosem kamion áll, ők jellemzően mennek rendesen a teljesen szabálytalan, ugyanakkor abszolút valóságos 90-nel, ha tudnak. A sort többnyire egy személyautó vezeti, elbambult sofőrrel. Vagy egy fehér céges furgon, aminek a sofőrje talán jutalmat kap, ha megspórol pár csepp gázolajat százon. Vagy néha egy traktor, kilométereken át, mert sokan azt sem merik megelőzni.

Az alábbi videón is egy (pontosabban kettő) olyan, az én közlekedési rutinútvonalaimon teljesen tipikus helyzet látható, hogy teljesen tiszta helyzetben sem akar senki még az engedélyezett 90-nel se menni. Mindenki jól elvan annyival, amennyivel a leglassabb autós halad az úton. Elnézést a mérföld per órára állított kameráért, de fordítok: 56 MPH lenne a 90 km/h, tehát az első előzést 68, a másodikat 80 km/h-s battyogásnál kezdem meg, amikor látom, hogy az előttem haladónak semmi szándéka nincs hamarabb odaérni, ahova megy:

És ha én a sor végéről rajtolva mégis belevágok, mert telik az életem a vánszorgással, szembe nem jön semmi, a kocsik pedig olyan követési távolságot tartanak, mintha már mindenki belenyugodott abba, hogy most 50-60-70-nel fog ballagni sok tucat kilométeren át, mégis akad, meglepően gyakran, aki előzés közben rágyorsít, amikor mellé érek. Ahogy látom a fejeket ilyenkor, sokan nem is szemétkedésből csinálják ezt, csak egyszerűen ráébrednek, abból, hogy valaki előzni kezdte őket, hogy addig milyen lassan haladtak. De van, aki láthatóan direkt nyomja meg: ha én nem merek előzni, nehogymá' mások engem megelőzzenek!

De a szembejövők is sokszor rettentően megijednek attól, hogy valaki előzni mer a túloldalról. Sokan már messze-messze az előzés kiszámítható befejezésének pontjától kezdenek villogni, néha indokolatlan fékezéseket nyomnak, pedig igazából semmit nem kellene csinálniuk: esküszöm, nem szokásom olyan előzésbe kezdeni, amit nem tudok befejezni.

Nemrég egy kétlaki életet élő, néha félévekig folyamatosan a falumban lakó erdélyi bácsikával beszélgettünk autókról, közlekedésről, miegyébről. Ő legalább annyit vezet kint is mint itt és azt mondta, a magyar közlekedésben az zavarja legjobban, hogy nem lehet számítani a többiekre az úton. Mert otthon (mármint innen nézve otthon), ha valaki előzni kezd, akit előz, lehúzódik és a szembejövő is figyel, ő is segíti, aki akár vele szemben, az ő sávjában siet.

És basszus akkor volt egy aha-élményem! Többször jártam már kocsival Erdélyben illetve Romániában és elég félelmetes volt, milyen bátran vágtak ki előzni a helyiek beláthatatlan utakon, kanyarok előtt is. De így már értem! Számítottak arra, hogy aki szembejön, számít rájuk - így tényleg könnyű ilyen vakmerőnek lenni.

Természetesen nem gondolom, hogy helyes ez az attitűd sem. Beláthatatlan szakaszon nem csak azért nem előzünk, mert a szembejövő esetleg nem figyel, hanem millió-egy más okból sem. Azt viszont gondolom, hogy ha egy kicsit odafigyelnénk egymásra itthon is, és:

• nem battyognánk 60-nal, 70-nel ott, ahol 90-nel szabad;
• néznénk a tükröt és lehúzódással, urambocsá', ha tiszta az út, jobbra indexeléssel segítenénk, aki nálunk jobban siet;
• véletlenül se gyorsítanánk rá arra, aki meg akar előzni minket,
• ha látjuk, hogy szemből előz valaki, villogás és integetés helyett lehúzódással segítenénk neki (ettől még lehet anyázni, természetesen, én is szoktam),

akkor talán egy picit jobb hely lenne a magyar közúthálózat. Azoknak is, akik előznek és azoknak is, akiket előznek.

Lassan megyünk, ráérünk, unatkozunk, hát szemetelünk: