Egy gond feltétlenül van a gömbbel, a tökéletessel, az optimálissal és az ideálissal. Ez már mind felsőfok: nincs gömbebb, tökéletesebb, optimálisabb, ideálisabb (ezért nem helyes nyelvtanilag egyik se, attól még, hogy használjuk), tehát ha egyszer elérjük a szintet, nincs tovább.

Hogy mi ezzel a gond? Sok esetben semmi, az autóiparban viszont – a hiánygazdaságot leszámítva – ritkán lehet lényegi változtatás nélkül évtizedekig ugyanazt sikeresen forgalmazni. Vannak példák, mint a Mercedes-Benz G osztálya (amely azonban a tényleg szinte változatlan kockaformán belül munkagépből luxusterepjáró lett az idők folyamán), csak nem sok. Az új Fiat 500-as és a BMW-féle első Mini formája akkora telitalálat lett, hogy azon rontani nem nehéz, javítani viszont akkora feladat, hogy arról lehetne még egy Mission: Impossible-t forgatni.

Ez jutott eszembe, miközben szemtől szemben álltunk egymással, a BMW-s időszámítás szerinti harmadik generációs Mini frissített változata, meg én. A kerek, pontosabban inkább ovális fényszórók fényköre (fényoválisa) nyerő, a logó feletti légnyílás is régi jó Cooper S-jellemző, a hűtőmaszk már évekkel ezelőtt felfalta a lökhárítót, ami anno még kettéválasztotta azt, a helyzetjelző-ködfény egység pedig, ha így haladunk, néhány év múlva nagyobb lesz, mint a fényszóró maga. De mintha a tervezők szerint még ezek együtt sem különböztették volna meg az új Miniket.

Valószínűleg így születhetett meg a légbeömlőcsík alatti légbeömlő-hűtőmaszk alatti légbeömlő ötlete, amelybe ráadásul egyes változatoknál integráltak még egy-egy krómszegéllyel kiemelt légbeömlőt is, ami szerintem teljesen idegen a dizájntól, bár kétségtelenül hasznos lehet, ha a kocsi életciklusa végén, a roncstelepen tudja majd a targoncás, hova dugja be a villát.

Nem, még ez sem elég – gondolhatták, aztán eszükbe jutott:

Ez nem is olyan egyszerű, mint amennyire annak tűnik, ugyanis a Mini régóta ikonikus brit autó, már az eredeti, tényleg mini Mini tetején vagy motorháztetején is gyakran megjelenítették például a Union Jacket – ahogyan az újkori Miniken is –, szóval ennél több kellett.

Így lett egy fél-fél Union Jack a hátsó, LED-es lámpákból, színváltós, suhanás közben ábrázolt Union Jack az első utas előtt, torzított Union Jack a kormányküllőn, fekete alapon fekete Union Jack az első fejtámlák hátulján, és apró, ezüst Union Jack-gomb az üléseken.

Kicsit idegenül is éreztem magam, hogy egyszerűen, nadrágban és pólóban szállok be, nem pedig egy Union Jackbe burkolózva, de én már csak ilyen felkészületlen vagyok. Azért az így is feltűnt, hogy a Mini név manapság maga az irónia, aminek amúgy nagy támogatója vagyok, de egy négyméteres, ötajtós kocsit Mininek hívni valahol mégis furcsa.

A Mini viszont még mindig, a már-már paródiába hajló nemzetieskedés, a helyenként kicsit erőltetett, muszáj valamit változtatni-motivációjú dizájntúltengés ellenére is stílusos és szerethető, utóbbi miatt pedig bármit elnézünk neki.

Hogy is tehetnénk mást, amikor a középső, hatalmas, kerek keretbe ágyazott képernyőjű infotainment rendszer nemcsak mutatós, de jól is használható, a hifi és a légkondi kezelőszervei nem menülabirintusban rejtőznek, hanem valódi gombokat kaptak, megmaradtak a repülőgépes hangulatú billenőkapcsolók és a kormány mögötti sebességmérő, csak már akár head-up displayen is láthatjuk a legfontosabb adatokat.

Idegenül egyedül a Cooper SD-ben – a tesztautó is ilyen volt – alapfelszerelésnek számító, nyolcfokozatú Steptronic automata váltó előválasztókarja hat, egyrészt, mert az élvezetes vezetésről híres Miniben furcsa az automata, másrészt pedig az ötletes, kerek formákkal operáló belsőben egyszerűen csúnya a hosszúkás bot.

Pedig amúgy jó a szerkezet, a kétliteres, 170 lóerős dízelmotor is könnyedén mozgatja a kocsit, csak a Minitől nem ezt szoktuk meg. Őrült száguldás nincs, de a szükségesnél bőven több dinamika igen, főleg sportmódban nem árt két kézzel fogni a kormányt, amikor egy mély gázra rászabadul a nyomaték az első kerekekre. A minis stabilitást és merevséget itt is megkapjuk, nincs kiábrándító dízelhang, szóval az erős, automata Cooper SD racionális változatnak mondható, még ha Minit nem is ezért vesznek az emberek.

Az ötajtós – a tesztautón az új, Emerald Gray nevű, a vidám Minihez kevésbé illő, amúgy nagyonjó-szürkére fújt – karosszéria is a praktikumot szolgálja. Ettől még nem lesz családi autó a Mini, de értelemszerűen sokkal könnyebb beszállni hátra, ami rövidebb távon a helykínálatnál is lényegesebb lehet. Egyébként a térrel sem áll rosszul a kocsi: elöl van bőven, még a napfénytetős változatban is, hátul pedig nem kínpadok vannak.

Az árképzésnél is észrevehetjük a divatos-prémiumautós vonalat: a gazdagon felszerelt tesztautó nagyjából 11 millió forintba kerül, bár Cooper SD ennél már milliókkal olcsóbban is van. De pénzről valószínűleg beszélni sem nagyon illik nemzeti kincsek esetén.

Ez is érdekelhet:

A túra, ami maximumra tekeri az életszeretetet - Bejártuk egy Minivel Észak-Olaszországot - Roadster

Megszámolni se tudnánk, hányszor játszottunk el a gondolattal, hogy fogunk egy vagány autót, és addig nyomjuk a gázt, ameddig bírjuk. Nem tervezünk, nem foglalunk, nem aggódunk, csak élvezzük az utat. Most valami egészen hasonlót sikerült átélnünk.

(Fotó: Tóth István)