Az Opel Insignia jósága teszi igazán drámává a cég felvásárlását. Addig élvezzük, amíg lehet!
Grand Sport. Jól hangzó kifejezés, a nagynál és a sportosnál többet képzelünk bele, sőt, képzelnünk sem kell, léteznek Grand Sport nevű autók egy ideje, nem is akármilyenek.
Erre itt van az Opel Insignia Grand Sport, ahol a Grand Sport szabad fordításban annyit jelent, hogy ötajtós. De a legrosszabb, amit tehetünk, hogy a nyilvánvalóan kizárólag marketingcélú elnevezés alapján hangzatos-látványos, de lényegében tartalom nélküli autónak hisszük a középkategóriás Opelt.
Épp elég méltatlan helyzetben van enélkül is: az Opellel kapcsolatos legfőbb hírek jó ideje arról szóltak, hogy megveszik-e a General Motors számára sokkal több problémát, mint örömöt bevételt jelentő márkát, mostanában pedig arról, mihez kezd vele a PSA Peugeot–Citroën azontúl, hogy drasztikus költségcsökkentésbe kezdenek, és saját padlólemezeikre és saját motorjaikra cserélik az Opelek alapjait.
Közben pedig itt van az utóbbi évtizedek legjobb Opelje.
Az Insignia mindig mutatós autó volt – nem csak közvetlen elődjéhez, a Vectra C-hez képest –, a mostani viszont tanítani való. Úgy visszafogott, hogy nem unalmas, úgy elegáns, hogy közben mégis átlagautó marad, vannak figyelemreméltó részletei, de semmi nem vonja el a figyelmet a harmonikus formájától. Közben pedig felismerhetően és egyértelműen Opel, de nem az Astra Sedan arányosan növelt verziója.
Nagynak tűnik, és az is, a 4,9 méteres hossz és a tízcentivel növelt tengelytáv sejteti, hogy sikerült kijavítani az előző Insignia legtöbbet emlegetett hibáját, a szűkös belteret: Tényleg: elöl korábban sem volt gond, de ott is érezhető a növekedés, hátul pedig végre normális a lábtér. Ha cégautó-üzemben – ami az Insigniák egyik alapvető használati módja – úgy alakul, hogy három felnőtt kollégával autózni kell néhány száz kilométert, odaérve is képesek lesznek egyenes gerinccel, sajgó lábak nélkül tárgyalni.
Azért túl magasak ne legyenek: az Insignia nem bűvészkellék, a kívülről hátrafelé láthatóan lejtő tetővonal belül is lejt, ami kicsit előrébb pozicionált üleppel orvosolható, az igazi megoldást viszont vagy a 180 centi alatti hátsó utasok, vagy a kombi Insignia jelentheti.
A szörnyű időjárási viszonyok között készített fotókon talán nem látszik annyira, hogy a tesztautó nem területiképviselő-, hanem gyöngyházfehér fényezést kapott, ami kifejezetten jól nézett ki, az viszont érzékelhető, hogy a Brownstone barna bőrbelső tökéletes hozzá. Mivel a műszerfal formája is friss, igazán kellemes a beltér hangulata, és bár az infotainment rendszer képernyője miatt nem kell gombrengeteg, a hifi hangerejét és a légkondi főbb funkcióit külön gombokkal vezérelhetjük, ami sajnos nem alapértelmezés az autóiparban.
Az eddig leírtak alapján joggal gondolhatjuk, boldog, akinek egy ilyen cégautót utalnak ki. Legalábbis addig, amíg nem derül ki, milyen hajtáslánc van benne:
1,6 literes dízel, 110 lóerővel, hatos manuális váltóval.
Az új Insignia tömegét modellváltozattól függően akár több mint másfél mázsával csökkentették, de ez akkor is egy több mint 1,4 tonnás, középkategóriás autó, amelyhez a 110 lóerős kisdízel érzetre annyira potens, mint egy világítótoronyhoz a ceruzaelem.
Nem tudjuk, vajon az Opelnél is meglepődtek-e, vagy ők ezt előre kiokoskodták, a furcsa tény viszont az, hogy az Insignia ezzel a motorral is használható. Persze nem egy versenyautó, egy 150-170 lóerős dízellel vagy benzinessel sem lehet összekeverni, a mindennapokban viszont úgy tudunk vele autózni, hogy az se nekünk, se a motornak nem egy szenvedés, és az autópálya sem no-go zóna. Az pedig már tényleg hihetetlen, hogy még jó is vezetni, és az automata sem hiányzik. Döbbenet.
Ha megemlítjük, hogy az Insignia alapfelszereltsége is gazdag – például aktív sávtartó, Opel Eye kamerarendszer, tempomat van benne persze a légzsákokon, légkondin is minden egyéb, a kategóriában kötelező cuccon felül –, a majdnem 700 ezerrel drágább Innovation szinthez pedig már kétzónás automata klíma, balesetnél automatikusan riasztó OnStar rendszer, automata távfény, esőérzékelő, fényre sötétedő belső visszapillantó is jár. Persze a bő 11 millió forintos tesztautó a rendesen a szélvédőre vetítő head-up displaytől a már említett, de nem említett árú ortopéd ülésekre húzott fűthető-hűthető bőrkárpitig (1,1 millió forint) mindent megkapott, ami általában nevetséges konfiguráció egy gyengécske alapmotorhoz, nála viszont nincs ilyen érzésünk.
Az Opel Insignia nem prémiumautó, mégis jóval több egy érzelemmentes, a célnak megfelelő középkategóriás autónál. Szép, kulturált, megtalálni benne a technikai innovációkat és az örömöt is. Ez az Opel jó így, ahogy van, és nehéz elhinni, hogy jobb lesz, ha a PSA előbb a motort cseréli majd ki, utána pedig szinte az egész kocsit. Reméljük, tévedünk – aki viszont nem akar kockáztatni, gyorsan vegye meg az utolsó igazi Opelt.
A magyarországi bemutatón készült fényképeinket is érdemes végigkattintani:
(Fotók: Tóth István)