Teljesen jó autó volt a 2009-ben bemutatott Peugeot 5008. Praktikus, rendesen összerakott, szerették az újságírók, szerették a tulajdonosok. Ilyenkor szokott valahogy úgy kezdődni az új generációt bemutató cikk, hogy frissítettek kicsit a formán és a technikán, de mivel az előd bevált és sikeres volt, sokat nem kellett változtatni rajta.

Az előző 5008-as ugyanis egyterű volt, a 2000-es évek elejének slágerkategóriájába tartozott. Ma viszont hasonló, kompakt egyterűeket nem akar senki, az emberek felhasználási módtól függetlenül SUV-kat vesznek, mintha a B kategóriás jogsijukkal csak azt vezethetnék.

A Peugeot-nak nem azért jár a dicséret, mert felismerték a piaci igények változását – ehhez csak annyi kellett, hogy ne hagyják el a bolygót, és a szemüket se csukják be –, hanem az, hogy nem mi is csinálunk egyet volt a projekt munkacíme, hanem hogy mi csinálunk egy másmilyent. Pontosabban fogalmazva ez a Peugeot 3008 fejlesztési tervének elve volt – amit az újságírók a 2017-es európai Év autója címmel ismertek el –, az 5008-as annak a megnyújtott, még két üléssel bővített változata.

Látni benne az egyterű-formát, miközben rendes SUV, és hálásak vagyunk a tervezőknek, hogy az 5008-as faránál nyoma sincs toldásnak. Egységes, egységesen modern a megjelenés, a túlzottan drabális hatást a C oszlopot átszelő széles krómcsík csökkenti, kis izgalmat a hátsó kilincstől induló él, és az ajtókon a körbe műanyagozást a színtől elválasztó krómcsík okozhat az oldalnézetben.

Szemből pedig leginkább a lámpa formája. A békalámpás Corollától és Imprezától az álló-, fekvő-, kerek- és tükörtojás-lámpás Mercedeseken át a csíklámpás Puntókig számtalan típus bizonyította, az emberek előszeretettel különböztetik meg és nevezik el lámpaforma alapján az autóikat. Hát, az 5008-as fényszórójáról legfeljebb egy cicalámpa elé belógó cápauszonyra asszociálhatunk, ez viszont nemcsak képzavar, de túl hosszú kifejezés is, ezért valószínűleg nem fog soha bekerülni az autós szlengszótárba.

Elsőre kusza a többszörösen tagolt, színre fújt, krómozott, fekete és szürke műanyag elemekkel össze-vissza tagolt orr-rész, mégse olyan a hatása, mintha az 5008-as egy raktári ámokfutást követően véletlenszerűen öklelte volna fel az alkatrészeit. Egyelőre friss és érdekes a forma, meglátjuk, idővel is az marad-e.

A beltér sem visszafogottabb: az alul-fölül lapított kormány a Forma-1-es autókét idézi, nagy kár, hogy a Peugeot-ét időnként át kell fogni, rossz érzés, amikor nem találjuk ott a karimáját, ahol elvileg lennie kellene. Dizájnelemnek viszont menő, ami kiemelt szempont lehetett, és igazi bravúr, hogy a műszerfal – természetesen nem a 3008-ashoz viszonyított – egyedisége nem csapott át zavaró, csicsás kuszaságba, a textilbetétre felhívnánk a figyelmét minden, álzongoralakkban és olcsó puffasztott műanyagban gondolkozó tervezőnek (a Peugeot tervezőinek figyelmét pedig arra, hogy a légkondi vezérlését menübe rejteni akkor is rossz ötlet, ha mások is csinálják).

A leendői vásárlói számára örömhír, hogy nem hagyatkoztak kizárólag erre a tervezők: az 5008 kifejezetten kényelmes elöl és a középső sorban is, ahol különálló üléseket találunk – lám, maradt valami az egyterűs praktikumból. A leghátsó két hely meg olyan, mint a csomagtérből kihajtós ülésű autóknál lenni szokott, inkább vészhelyzeti, mint megtervezett utazásra való.

Kifejezetten jól összerakott autó benyomását kelti az 5008-as, kellemes élmény a vezetése, amit a tesztautóban mindenféle elektronikus rendszer segített a táblafelismerőtől a sávtartóig. Összkerékmeghajtás viszont nem volt az autóban, ilyen ugyanis felárért sem rendelhető az 5008-ashoz, az esetek 99,9 százalékában nem is fog hiányozni, egy tized százalékért meg minek az állandó súlytöbblet és a plusz pénz. Az árlistát így sem nehéz feltornázni: a kocsi mozgatásához elegendő 120 lóerős, 300 Nm-es nyomatékú dízellel szerelve, bőségesen extrázva karcolja a 11 millió forintot, viszont hat liter gázolajjal is elgurul.

És még divatosabb, mint az egyterű volt az előző 5008-as idejében.

(Fotók: Nagy Gergely)