Rodriék vb-címe túlmutat önmagán, és ez csak a vb után eshetett le. Vélemény.
„Zubizarreta lassan vetődik, mellé nyúl, és Dragan Stojković már a második gólját lövi Jugoszláviának!”
– még most hallom id. Knézy hitetlenkedő felkiáltását az 1990-es vb-ről. Igazi gyerekkori futballtrauma, piros pólóban, kék shortban néztem a meccset, szurkoltam a Butragueñóval, Julio Salinasszal támadó spanyoloknak. Tök fölöslegesen persze, mert a kieséses szakasz legelső akadályában, a jugók ellen nyomban elhasaltak.
Ez maradt az uralkodó narratíva később is, bár beavatottként azok a kiesések már nem fájtak annyira: szépen játszva lefocizzák Angliát a Wembleyben az 1996-os Eb-n. Az eredmény? 0-0, büntetők, kiesés.
Búcsú a csoportkör után (Nigéria és Paraguay mögött!) az 1998-as vb-n. És a mintázat nem változik még egy újabb évtizeden át.
Az uralkodó narratívát pokoli nehéz felülírni: világverseny nincs minden nap, felérni a csúcsra a legnagyobbaknak sem könnyű, mindennek össze kell állnia hozzá.
És akkor itt egy szuperfriss emlék, naptárilag máról: Nico Williams bólint, Ferran Torres érkezik, 1-0. Két csere eldönt egy vb-döntőt.
Nincs szükség géniuszra, van egy csodásan működő csapat, egy olyan tehetséggondozás, ami klasszisokat termel a cserepadra is, egy olyan győztes mentalitás, ami a régi német válogatottakét idézi, mediterrán kiadásban.
Spanyolország a második vb-jét nyerte, és 2008 óta három Eb-t is behúzott, öt nagy trófea két évtizeden belül.
Ez tehát az igazi fegyvertény: a spanyolok elsajátították a győzelem kultúráját; a klubcsapataiknál és a válogatottnál is látjuk ezt.
Nyilván ez nem jelenti azt, hogy mindig mindent megnyernek, mert olyan nincs. De amikor megvan az esély, és összeáll a puzzle, akkor határozottan képesek élni vele. Senki nem gondol többé lúzerválogatottként a spanyolra. Sőt.
Tehetnénk mögé statisztikákat, aláducolhatnánk az érvelést történeti elemzésekkel arról, hogy mi és hogyan változott meg pontosan a spanyol fociban, annak minden szintjén. Azt is elvégzik majd az avatott kollégák, itt és most, a hosszabbításos döntő után kvázi másnaposan ez a nyilvánvaló kultúraváltás a legfontosabb.
Utóirat: a rusnya előítéletek
Ha már vb-döntő, és kultúraváltás, akad egy hasonló észrevétel Argentínáról is: nem kellene makacsul megfelelni a csúnya gonosz előítéletnek, miszerint a dél-amerikaiak nem restek hentesmunkát végezni a céljaik eléréséért. A minősíthetetlen paraguayi sutyerákválogatotthoz képest Argentína már-már európainak tűnt, az elődöntő ocsmány kezdését nagyvonalúan írjuk a történelmi sérelmek okozta frusztrációra, és azt is ismerjük el, hogy a derék európai ellenfelek sem haboztak felkenni a falra Messit, mielőtt lendületbe jöhetett volna.
Mégis, a döntőben Argentína csalódást okozott, minimum még egy piros járt volna Paredesnek (többször is), amit a lefújás után művelt, az pedig nettó szégyen. És nem az első.
A brutálissal való felhagyást számon kérni nem egy finnyás esztéta álláspont, sőt kicsit az érted haragszom esete: Argentína ugyanis több ennél, képes fair játékkal nyerni, önmagát árazza be ezzel a hozzáállással. Egy napon talán be is bizonyítja ezt, de ahhoz szüksége lesz egy kultúraváltásra.
Ez is érdekelhet:
Rekordokat döntve lett világbajnok a spanyol válogatott
Nem kérdés, hogy a világ legjobb válogatottja nyerte a vb-t.
5 ok, amiért unalmas volt ez a vb-döntő
Pedig papíron álompárosításnak tűnt.
