Óriási Forma–1-rajongóként is tisztában vagyok azzal, hogy a sportág az Ecclestone-éra végére kommunikációs-közönségkapcsolati szempontból totális mélypontra jutott. És noha az ezen változtatni akaró a Liberty Media már átvette az irányítást, azért a Renault negyvenedik Forma–1-es évét ünneplő csütörtöki sajtóesemény és fogadás előtt nem volt kétségem abban, hogy főleg a régi reflexek mentén fognak pörögni az események.
Engem az érdekelt legjobban, hogy hol tud megtörni a takkra kikalkulált program, aminek a főszereplői a Renault forma–1-es csapatának két versenyzője, Nico Hulkenberg és Jolyon Palmer, valamint Szergej Szirotkin tartalékpilóta és Cyril Abiteboul csapatvezető voltak. Ehhez képest, ahogy beléptem a Marriott Hotel kora esti napfénnyel beragyogott báltermébe rögtön ujjongó óvodást csinált belőlem a két kiállított versenygép. Az egyik Alain Prost 1983-as járműve volt, a másik pedig Jolyon Palmer tavalyi autója. Utóbbira jótékonyan Nico Hulkenberg neve is rá volt írva, holott akkor még Kevin Magnussen volt a csapat másik versenyzője. Vicces egyébként, hogy a szuvenírként osztogatott autóskártyában ezt a Lotustól átvett F1-es szinten nehezen értékelhető autót nemes egyszerűséggel kihagyták.
Az első fél óra, ami a nálam szebb öltönyöket viselőknek welcome drinkekkel, kapcsolatépítéssel, csevegéssel telt, az nekem a két autó végigtapogatásával, fotózgatásával.
De annyira, hogy egyszer csak nézem a telóm, és látom többen is írnak, hogy épp a királyi tévé sportcsatornáján nézik, ahogy mustrálgatom Prost autóját. És tényleg, hiába volt a 2016-os autóban lebutított kormány, hiába tették rá a legalapabbra vett első szárnyat mégis óriási élmény volt testközelből nézegetni, és fogdosni. Bocsánat, szervezők, nem volt körbekerítve.
Ezzel kapcsolatban három érdekesség volt. Tudtam, hogy az autók borítása a lehető legkönnyebb anyagból készül, de megkocogtatva még így is fura volt, hogy ez 300 km/h óra felett is a helyén marad. Ezzel szemben a kocsira pakolt lágy gumik ugyanolyan keménynek tűntek, mint amilyen egy személygépkocsin van, miközben ugye a versenyen meg folyton az van, hogy elkopnak, hólyagosodnak, miegymás. A legdurvább azonban a nyolcvanhármas autó cockpitjéba volt bepillantani. Egy régi karban nem tartott bob lehet ilyen puritán. És ez még 1983-as, nem 1955-ös vagy valami háború előtti gép.
Aztán szerencsére a székekre rendeződtek az emberek, valamint megérkeztek az este főszereplői is. Ez pedig már elég késztetés volt, hogy leakadjak az autókról. Rögtön megtudtuk, hogy Hulkenbergnek olyan feszes a programja, hogy csak öt percre tudott beugrani. Rögtön hozzá is szóltak az este házigazdájának a kérdései, a válaszokból kábé semmi izgalmasat nem lehetett megtudni. Volt egy Magyarországot az éjszakai életével, lányaival, pályájával együtt körbedicsérő mondat. Megtudhattuk, hogy nincs semmi babonája, és hogy a hétköznapjaiban sem csinál semmi olyat, ami számottevő lenne. Nyolckor kelés, edzések, barátokkal ebéd, ha úgy van, akkor pr-események. És már búcsúzott is. Annyi azért még álljon itt, hogy ennek ellenére nem keltette antipatikus ember benyomását, inkább csak olyan volt, amikor mondjuk egy jó tollú újságíró megírja, hogy átlagos nyári nap várható.
Utána a többiek következtek. Cyril Abiteboul elmondta, amit én már olvastam valahol, miszerint 2019-ben már versenyeket nyernének, és 2020-ra lesz az a cél, hogy megszerezzék a világbajnoki címet. A Renault ugye 1977 óta folyamatosan a Forma–1-ben van, noha néha csak motorszállítóként. Mint ahogy volt ez Vettel Red Bull Renault-os uralkodása alatt. Tavaly aztán a Lotus romjain gyári csapatként kezdték el újraépíteni magukat.
Hulkenberg lelépése után két olyan pilóta maradt, akiknek meglehetősen kétséges a jövője az autóversenyzés csúcsán. Jolyon Palmer az eddigi tíz futam során egy pontot sem szerzett, szemben csapattársa 26 egységével. A napokban például az a hír járta, hogy elégette a balszerencsésnek mondott alsónadrágját. Itt azonban hangsúlyozta, hogy bár így történt, alapvetően nem babonás ember. Majd arra a kérdésre, hogy apja, a szintén F1-es versenyző, Jonathan Palmer milyen tanácsokkal szokta ellátni, kifejtette, hogy sokkal inkább az autó és ő körül dolgozó nyolcvan emberrel szokott erről egyeztetni a versenyzéssel kapcsolatban.
A kábé félórás tévéshowszerű beszélgetés utolsó etapja egy kvíz volt, ahol néhány snassz kérdés közé befért egy igazán izgalmas is. Oké, nekem izgi volt, az tuti. Így szólt: 1976-ban, az akkor 21 éves Alain Prost milyen autóval járt civilben? Prost 1980-ban a McLarennél kezdte a forma–1-es pályafutását. Majd 1981-ben került a Renault-hoz, ahonnan az 1983-as második helye után ment vissza a McLarenhez. Ott 1984-ben még fél ponttal alul maradt Laudával szemben, 1985-ben azonban már simán világbajnok lett – amit később még háromszor megismételt az 1993-ig tartó pályafutása során. Na de, hiába tippelt mindenki Renault-t, ez az ember egy Opel Kadettel járt 1976-ben!
Ezután öt perc aláírásozás és fotózkodás követett, minket meg áttereltek a sajtószobába, ahol csoportokban kérdezgethettük még 10-10 percen át a három főszereplőt. Itt Szergej Szirotkin tartalékpilóta mellett voltam legtöbbet, aki főleg arról mesélt egy másik kolléga kérdései kapcsán, hogy noha nem látja, mi lesz vele a jövőben, ő most csak a renault-os munkájára koncentrál, a legjobbját adja, és meglátjuk, mi jön ezután. Az etap végén megkérdeztem tőle, hogy mi volt az első verseny, amit látott, és milyen élmény volt? Erre az eddigi készséges mondatok után egy kicsit kelletlenül elmesélte, hogy kábé hároméves volt, amikor megtetszett neki Schumacher piros Ferrarija, így őt választotta Häkkinennel szemben. Majd megmosolyogta az ajándékba kapott Pilóta-kekszet (értitek, pilóta!), és elkezdett Rubik-kockázni.
A forgás után még Palmerhez sikerült odakeverednem, akiről kiderült, hogy a kedvenc zenekarai a Queen, az Oasis és a Red Hot Chili Peppers, arra azonban nem vállalkozott, hogy valami olyat ajánljon a rajongóknak, amit esetleg ők nem ismerhetnek. Még azt is elmondta, hogy a futamokat nem szokta újranézni, csak az összefoglalókat. Ezután Abiteboulhöz már valahogy nem sikerült odakeverednem, mert szép lassan befejeződött a sajtófélóra. Viszont, mint megtudhattam, ez még így is sokkal kötetlenebb volt, mint Flavio Briatore idején, aki anno másodperc pontossággal ragadta vállon Alonsóékat és vitte őket el a kérdések elől. És itt azért fenntartanám a jogot, hogy én bénáztam el kicsit nyuszi módon.
Amilyen gyorsan jött a lehetőség, hogy részt vegyek ezen az eseményen, olyan gyorsan vége is lett. Aztán ahogy kint ácsorogtam a szálloda teraszán, megtetszett az ötlet, hogy a Renault 1977-es debütálása miatt direkt hetvenes évekbeli koktélokat szolgáltak fel, és feladva a csak sör, a többit meghagyom másnak-elvemet, és ilyen “ha már” alapon, rendeltem egy Manhattant. És bár az első korty után tudtam, hogy kilépőnek már sört fogok kérni, ez volt az a pillanat, amikor azt éreztem, hogy azért nagyon király ez még így is, felszínesen, előre betanult sablonokkal is.
Mert akárhogy tetszik, akárhogy nem, ez az a Forma–1, amit Bernie Ecclestone csúcsra járatott. És könnyen lehet, hogy a Liberty Media éveken belül valami egészen más, sokkal közvetlenebb dolgot csinál belőle. Mondjuk óriáskivetítőre lőtt Facebook-kommentekkel fogjuk kérdezni a színpadon álló versenyzőket, ők pedig a leendő szerződésüket követve már szívből fognak válaszolni a legkínosabb kérdésre is. Ezt a régi urizáló, távolságtartó Forma–1-et pedig ugyanazzal a nosztalgiával emlegetjük majd, mint a hetvenes éveknek a még tényleg életveszélyes versenyeit és a halállal kokettáló pilótáit.
Közben mellettem néhány Renault-pólós, ifiversenyzőnek tűnő tinédzser nevetgélt azon, hogy egyikük kért egy koktélt, a másik pedig odakiabált a pincérlánynak, hogy „hé, ő még csak tizenkettő“. Nyilván több volt, úgyhogy legyen ez a zárókép.
(Fotók: a szerző)