Megtalálta a helyét, imádja a munkáját és a hobbijait az ATV Heti Napló című magazinjának műsorvezetője, akivel a szakmai kulisszatitkok mellett arról is beszélgettünk, miben tud igazán kiteljesedni, hogyan néz ki egy dolgos vasárnapja, mit mondana fiatalkori önmagának, és mivel a közelmúltban BYD-nagykövet lett, nem maradhatott ki az elektromos autózás és a legutóbbi kínai utazása sem.
– Benne vagyunk a tavaszban, ami sokaknak a megújulásról, az új energiákról, a nagy újrakezdésekről szól. Mit jelent a tavasz Sváby Andrásnak?
– Iszonyatosan vártam most. Nem tudom, miért. Bár lényegében minden évben így vagyok vele, mert unom a telet. Az úgynevezett szabadidős tevékenységek nekem nem a leghidegebb évszakhoz, hanem a tavaszhoz és a nyárhoz kötődnek, legyen az vitorlázás vagy biciklizés. Főként ez a két dolog tudja elterelni a figyelmem a napi hajtásról. Ma reggel is ránéztem a telefonomra, látom, hogy csak egy fok van. Gondoltam magamban, igazán vége lehetne már a télnek. Nemsokára elmegyünk egyébként a családdal pár napra egy melegebb helyre – nevezhetjük akár nyaralásnak is. Kis túlzással csak ennek élek most, fel kell tölteni az elemeimet.
– Akkor elsősorban ezek a dolgok segítenek nem a munkára gondolni?
– Abszolút. Boldog vagyok, amiért sok-sok évvel ezelőtt megtaláltam azt, ami a legjobban ki tud kapcsolni. Ez pedig a vitorlázás. Szeretem a jó időt, a rossz időt, a szélcsendet, a vihart, szeretek a hajón lenni, ott aludni, tehát ez így nekem megvan, együtt van minden. Hála istennek, a gyerekeim is imádják, mindegyik nagyon élvezi. Ebbe nőttek bele. Közös családi programnak is remek.
– Ennyi, a szakmában eltöltött év után mi hajtja még? Mi inspirálja?
– Gyakorlatilag állandó inspirációban élek. Hasonló műsortípusokban dolgozom évtizedek óta, és nem telik el úgy hét, hogy ne motiválna az, hogy legközelebb megint nagyon jó műsort csináljak. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért heti műsorban kapok feladatot. Kiválóan passzol a bioritmusomhoz. Dolgoztam korábban napi műsorban és híradóban, de nem tudnék már ilyenekbe visszamenni. Viszont a mai napig rettenetesen inspirál, hogy hétről hétre kell letennem valamit az asztalra.
Nincs olyan hetem, hogy amikor megkapom a nézettséget és kiörömködöm magam – mert szerencsére ritkán fordul elő, hogy azt kelljen elemezni, miért nézték kevesebben a Heti Napló-t –, utána ne az következne, hogy azt mondom a kollégáimnak: szuperek voltunk, gratulálok mindenkinek, de legközelebb hozzunk össze egy kicsit még jobbat! Már legendás a beszólásom, hogy jövő héten megcsináljuk minden idők legjobb Heti Napló-ját. De én ezt nagyjából komolyan is gondolom. Mindig lehet egy picivel jobbat alkotni, jobban figyelni arra, mi érdekli az embereket, emberközelibbé tenni egy témát, úgy foglalkozni vele, hogy igen, ez valóban nekem szólt, rólam szólt, engem érdekelt. A nézők ezt azzal hálálják meg, hogy odakapcsolnak, vagy ha már ott vannak, nem kapcsolnak el.
A tévézés veszélyes műfaj. Percről percre látjuk az eredményeket. Teszem azt, ha a 12. percben a közönség tíz százaléka elkapcsolt, máris ki tudjuk elemezni, mi volt a probléma, miért váltottak csatornát.
Mindenkinek ott van a kezében a lehetőség, amit úgy hívunk: távirányító. Azonnal kimutathatja vele, ha valami nem érdekli.
Egy csomó mással ellentétben a televíziózás egész jól elemezhető műfaj. Az írott sajtóban elég lehet egy jó cím, ám utána nem tudjuk biztosra, az olvasó végig is olvasta-e a cikket. Nálunk elég pontosan lehet mérni. Engem kifejezetten érdekel és motivál, és mindig azon vagyok, hogy jót csináljunk, és a nézők odafigyeljenek ránk. És ez most nemcsak a szokásos reklámduma a részemről, hanem tényleg fontos. Az évek óta velem dolgozó kollégák át is veszik a műsorkészítéshez viszonyuló fanatizmusomat. Ezért vagyunk jó csapat, mert ugyanazt gondoljuk, és közösen próbáljuk meg a kapott adatokból a legjobbat kiokoskodni.
– Többféle típusú műsor köthető a nevéhez a vetélkedőtől kezdve a közéleti műsorokig. Jól sejtem, hogy leginkább egy ilyen heti jellegű közéletiben tud igazán kiteljesedni?
– Azt gondolom, igen. Nem is vágyom másra. Régen mindig azt mondtam, tele vagyok tervekkel, és ha nem lennének terveim, akkor jaj, mi lenne velem? Mindannyiunkhoz hasonlóan most is vannak ötleteim, mert a legtöbb embernek általában megszületik a fejében húsz-harminc-ötven-száz terv, de abból csak keveset valósít meg. Vagy éppenséggel semennyit. Én is így vagyok vele, de az elképzeléseimet véghez tudom vinni a műsor szintjén. Viszont nincs meg bennem az a vízió, hogy más típusú műsorom legyen, vagy netán olyasmit csináljak, amit most éppen nem.
Halálosan jól érzem magam a bőrömben szakmai szempontból.
A kiteljesedéshez sokat hozzátett a teljesen eltérő jellegű Útközben elmeséled című műsorom is, ami őszintén szólva, alapból nem feltétlenül testhezálló nekem. Nem vagyok ugyanis afféle lélekbúvár, mások magánéletében vájkáló típus. Pályafutásom talán egyetlen műsoráról van szó, aminek a kitalálásában semmilyen szerepem nem volt. Kész ötlettel keresett meg a Viasat és a gyártócég, mondván rám gondoltak műsorvezetőként. Meséltek a koncepcióról, és amikor ahhoz a részhez értek, hogy a meghívott vendéggel két napot töltünk együtt, egy lakóautóval elmegyünk A-ból B-be, meg C-be, olyan helyeket keresünk fel, amelyek érzelmeket váltanak ki a belőle, aztán közösen főzünk, borozunk, beszélgetünk, továbbá lesznek közöttük régi barátok, illetve olyanok, akiket csak látásból ismerek, meg akikkel még sose találkoztam, akkor azt gondoltam: na, ez érdekes helyzet!
Méghozzá mind. Mert akivel régebbi a kapcsolatom, arról olyanokat tudok, amiket esetleg más nem. Ebbe a kategóriába tartozott Szabó Győző. Aztán, akivel találkoztam már, de nem volt különösebben mély az ismeretségem, mint mondjuk Kajdi Csaba vagy Falusi Mariann, velük a műsornak hála közeli barátok lettünk. Sok értékes beszélgetésen vagyok túl, ezek pedig rengeteget hozzátettek a személyiségemhez. Nagyon élveztem és jó visszajelzéseket kaptam. Nem titok, javában gondolkodunk már a következő útitársakon, a tervek szerint nyáron forgatjuk az új évadot.
Bevallom, megerőltető feladat és nagy meló ez a heti két úttal, mert sokat kivesz az emberből. Elvégre két napig együtt kell lenni valakivel, végig rá figyelni, összpontosítani, közben vezetni, néha szervezni, aztán főzni, tábort építeni stb. Elég megterhelő. Ráadásul készülős típus vagyok, szóval mindig alaposan utánaolvasok az alanynak. Abban a pillanatban, ahogy beülünk a lakóautóba, a begyűjtött információkat elraktározom az agyamban, és inkább arra figyelek, miket mond az illető, hogy aztán a tudásomból építkezve haladjak tovább. Élvezetes munka volt, és ha lehet így mondani, lelkileg helyretett.
– A legtöbb embernek a vasárnap a pihenésről, a semmittevésről szól. Ön viszont aznap este mindig adásban van. Hogyan néz ki az ébredéstől kezdve az adáskezdésig egy munkás vasárnapja?
– Nagyon hálás vagyok a sorsnak, amiért így alakult, mert sosem szerettem a vasárnapot. Gyerekként se. Másnap ugye folytatódik suli, felnőtteknek hétkezdés, elindul a verkli. A vasárnap mindig egy terhelt napnak számított. Hosszú évekkel ezelőtt viszont minden megváltozott, amikor belépett az életembe az esti műsor. Ez nem jelent azt, hogy már vasárnap reggel elindulok a stúdióba, sőt általában a délelőttöt és az ebédet családi körben töltöm. Délután megyek be az ATV-be. Szeretek korán megérkezni, hiába van már gyakorlatilag kész a műsor. Mindig hétfőn találjuk ki a témákat, hét közben forgatunk, hét vége felé pedig vágjuk a riportokat. Az elkészült kisfilmeket vasárnap megnézem, tehát gyakorlatilag elég lenne csak néhány órával adáskezdés előtt bent lennem, de már kora délután ott vagyok. Olyankor próbálok összerázódni a műsorral, nézegetem a híreket, készülgetek fejben. Utána végiggondolom a felkonferálásokat, illetve, ha van élő interjú, átveszem a kérdéseket és a hátteret, mondhatni beleakklimatizálódom a műsorba.
– Mit szólna a pályakezdő Sváby András a mai Sváby Andráshoz? Elérte azokat a célokat, amiket annak idején megálmodott?
– Nyilvánvalóan több minden változik az ember életében, sok tényező befolyásolhatja egy ilyen kérdésre adott aktuális válaszát, például éppen milyen lelki- vagy kedélyállapotban van. Mégis azt mondom: igen. Nagyjából elégedett vagyok azzal, amit jelenleg a szakmámban csinálok.
Persze vannak még bőven elérendő céljaim, mert ha megfordulna a fejemben, hogy amúgy mindent elértem már, akkor minek nyomnám tovább?
Ha összeakadnék a huszonéves önmagammal, azt hiszem, nem tudna nekem szemrehányást tenni. Munkaszempontból biztosan nem. Akad pár dolog, amit másként csinálnék, például vettem volna bitcoint úgy húsz évvel ezelőtt! Méghozzá jó sokat! (nevet)
– Ezzel vagyunk így egy páran…
– Igen, de ennél komolyabbat nem tudnék most mondani.
– Autózzunk egy kicsit: kötelező letudandó vagy agyradír?
– A munkám egyik terepe. Sokat ülök autóban, mert nem Budapesten lakom, viszont a fővárosban dolgozom. Szentendréről járok be naponta. Nyilván nem egy veretes kihívás, de ha hozzávesszük, hogy napi szinten viszem iskolába a gyereket, aztán meg haza, úgy már többórányi autózás adódik össze.
Nagyon jól elvagyok a kocsiban. Nem tartom kidobott időnek az ott eltöltött órákat, pedig se zenét, se rádiót nem hallgatok, még podcastet sem indítok el. Folyton jár az agyam valamin. Szoktam néha nevetni magamon, hogy ha megérkezek mondjuk a Batthyány térre és aztán megkérdezi valaki, pontosan melyik úton jutottam el oda, nem biztos, hogy emlékeznék rá, annyira lekötnek a gondolataim. Az autó nekem a munkahely egyfajta kiterjesztett része.
– Nemrég a BYD nagykövete lett. Melyik modell fogta meg a kínai márka kínálatából, melyiket tudja a leginkább saját életmódjához használni, és miért?
– Most egy kétmotoros plug-in hibrid van nálam. A BYD szortimentjében lévő összes autót kipróbáltam már. Mindegyik nagyon szerethető. Mondom ezt én, aki teljesen zöldfülűként csöppent bele az elektromos autózásba, és előtte egyáltalán nem foglalkozott a kérdéssel. Sőt, igazból egy ideje úgy általában az autók sem hoznak igazán lázba. A státusszimbólum része sohasem érdekelt; nem tulajdonítottam jelentőséget annak, éppen milyen autóval járok. Ebben a tekintetben érzek némi változást a világban: egy elektromos kisautóval nyugodtan meg lehet már állni egy luxushotel előtt, senki sem fogja megkérdőjelezni, mit keres ott egy ilyen járgány. Szerintem már inkább a ciki kategóriába tartozik egy böhöm nagy benzin- vagy gázolajtemetővel falni a kilométereket.
Tisztában vagyok vele, hogy mekkora ellentábora van az elektromos autózásnak, de az én esetemben kiválóan működik minden: van otthon napelemem, tudom tölteni az autót. A nálam lévő BYD Seal U DM-i Design egy plug-in hibrid – vagy ahogy ők hívják, Super Dual Mode meghajtású. Tényleg szuper, ráadásul nem egy „álhibrid”. Arra gondolok, hogy sok autóban van ugyan egy kis aksi, de aztán harminc kilométer után mégis beröffentik a motort. A BYD úgy fejlesztette ki a sajátját, hogy mindent az elektromosság irányába tol, folyamatosan tudja tölteni az akkumulátorát, ha szükséges. A napi autózós penzumomban, ami akár hetven-nyolcvan kilométer is lehet, nyolcvan-kilencven-száz százalékban az elektromos kapacitást használom ki, ez pedig remek és költséghatékony dolog. Az elmúlt két hónapban gyakorlatilag egyszer tankoltam, és abban az egyben benne van már egy szegedi utam is.
A korábbi autóim esetében heti több alkalommal kellett, szóval nekem nagyon bejött ez a módi, élvezem.
Azontúl, hogy szerintem jól is néz ki egy BYD, egyszerűen jó benne lenni. Kívül-belül kifejezetten igényes, nem érzed azt, hogy egy egyszerű anyagokból összeszerelt kocsiban ülsz, akár a kisebb, akár a nagyobb változatot vezeted. Alaposan fel kell kötnie a nadrágot az európai autógyártóknak, mert ennyiért ezt a minőséget nem tudják szállítani.
– Mennyire érdeklik a műszaki újdonságok, mi az, amit örömmel használ ki a BYD high-tech funkciói közül?
– Az elején nyilván elkapta a figyelmem az óriási kijelző, meg a mindenféle beállítási lehetőségek, eljátszogattam vele. Az a típusú ember vagyok, aki utálja a használati utasításokat. Mindenre szeretek inkább magam rájönni. A hibrid kapcsán például csak a napokban fedeztem fel, hogy van egy olyan opciója, hogy hány százalékra akarom visszatölteni menet közben az autót. Ez mennyire jó már!
Aki először ül elektromos autóba, az első néhány alkalommal általában annyira élvezi, hogy úgy érzi, mintha valamiféle Fittipaldi vált volna belőle. Úgy ki tud lőni a kocsival, mint egy sportautóval. Nálam ez az állapot nagyjából egy hétig tartott, utána elszállt belőlem a vágy, hogy megmutassam a mellettem turbózónak, hogy az enyém gyorsabb. Arnold Schwarzenegger egyik régi könyvében olvastam arról az érzésről, amit mindenki ismer, ha kisautót vezet, és aztán állandóan „gizdázik” vele, vagyis meg akarja mutatni, mire képes a járgánya. Ha meg van egy Ferrarija, akkor nincs benne ilyen késztetés. Nevettem ezen a teórián, mert hát nyilván kinek áll Ferrari a garázsában, az elektromos autók viszont megadják azt a bizonyos „gizdázós” érzést. De ezt hamar kinőjük. Legalábbis én kinőttem.
– Hogyan tudja kihasználni az elektromos BYD előnyeit, mit gondol ennek a technológiának a jövőjéről?
– Folyamatosan olvasom az elektromos autózással kapcsolatos kommenteket az ellentáborból.
Különösebben nem befolyásol, mert meggyőződésem szerint az elektromos autózás jó irány.
Efelé megy a világ. Elképzelhető, hogy lesznek még kiforrottabb és a mainál jobb technológiák. Valószínűleg még valaminek az elején járunk. Az elektromos autók sorozatgyártási szintje nagyjából tízéves, de elképesztő, ennyi idő alatt hová tudott fejlődni. Bele se tudok gondolni, mi lesz öt vagy akár tíz év múlva. Biztosan jönnek majd gyorsabb töltési technikák, még jobb aksik, nagyobb hatótávolságok, de azt gondolom, ez az irány meghatározó az autózásban.
– Járt Kínában, az ott szerzett tapasztalatai alapján miben más a kínaiak hozzáállása az autózáshoz, a közlekedéshez? Mi az, ami esetleg számunkra is példaértékű lehet?
– Többször is voltam ott. Legutóbb tavaly nyáron jártam arrafelé, úgyhogy tisztában vagyok vele, mekkorát változott az elmúlt tíz-húsz évben az ország. Felfoghatatlanul nagyot.
– És vezetési kultúrában?
– Abban is (nevet). Amikor a kilencvenes évek elején külföldi tudósítóként dolgoztam és kint éltem, akkor még a tervezőasztalon sem voltak elektromos autók. A kínai kocsikat javarészt az európai koppintások jelentették, valamint bizonyos márkák kinti gyárainak a termékei. Általában állami kézben voltak járművek, vagy céges autókat használtak az emberek. Kevés volt a magánsofőr, ellenben rengeteg bicikli gurult az utakon. Ez viszont most nagyot változott. Sanghajba érkezésem után a belvárosban azt éreztem, valamit nem értek, valami nem stimmel. Egyszer csak rájöttem: úristen, csend van! Hangsúlyozom, egy gigantikus metropolisz közepén.
Úgy tudom, hogy Kínában ma több elektromosított autót adnak el, mint belső égésűt. Pontos számokat nem tudok mondani, de érzésre az utakon futó autók hetven-nyolcvan, a motorok száz százaléka elektromos volt. Elképesztő a csend még az óriási forgalomban is. A bicikliket leváltották már az elektromos mopedek, úgyhogy mostanság nagyon kevés a kerékpár ahhoz a hömpölygő bringatömeghez képest, amit korábban láttam. Mindenki mopeddel közlekedik, méghozzá halálos csendben. Mi is béreltünk ilyet, nagyon vagány volt bejárni vele a várost. Egy csomó mindent láttunk, amit taxival, busszal zötykölődve nem biztos, hogy látunk. Tényleg iszonyatos, milyen fejlődésen mentek át minden szempontból. Közlekedési kultúrában is.
A cikk elkészítésében együttműködő partnerünk volt a BYD.
(Fotók: BYD, Sváby András archívuma)
