Autóimportőrnek lenni sem könnyű. Kellenek ugye tesztautók a sajtónak, hogy szülessenek írások, fotók, videók, beszámolók, hogy a potenciális vevő újságban, interneten, tévében és rádióban is lehetőleg minél gyakrabban belefusson egy lehetőleg minél pozitívabb kicsengésű anyagba az adott kocsiról. De milyen autóról lesz pozitív kicsengésű cikk? Bizonyos médiumoknál az olyanokról, amelyeknél pénzmozgás is van a háttérben, de ahol létezik a hitelesség, ott sem annyira egyszerű a helyzet, hogy a jó autóról lesz jó médiamegjelenés.

Mert ha egy autót a típuson belül a legjobbra konfigurálnak – a legjobbat értsd: legjobban felszerelt, erős motorral –, akkor az a kocsi drága lesz, kategóriától függően akár tízmilliókkal is, amiről nem nagyon tud mást közölni szegény médiamunkás, hogy az bizony sok pénz. Ha viszont alapváltozat-közeli a tesztautó, könnyen lehet az a konklúzió, hogy amúgy egész rendes kocsi ez, csak hiányzik belőle sok minden, meg hát nem is megy túl jól.

Ezt azért pont most írom le, mert járt már nálunk az XC40-es, csak nem a Playeren, hanem a Roadsteren kapott helyet.

Szarvasos pulcsis urak helyett szakadt farmeres fiataloknak - Volvo XC40-teszt - Roadster

Annyira érzi a Volvo a trendeket, hogy arról külön cikkben lehetne értekezni. De most nem ez jön, csak az Év autója, az XC40-es méltatása, ez is érdekes lesz.

Az egy összkerekes, bőven extrázott D4 volt 190 lóerővel, automata váltóval és 17 millió forint körüli árcédulával, ami nem kevés pénz egy ekkora kocsiért. „Sokkal érdekesebb a T3-as alapváltozat, ami egy benzinest jelent három hengerrel – még nem próbáltuk, addig maradjunk annyiban, hogy szokatlan egy Volvóban, de szinte már természetes a konkurenseknél” – írtam tavaly nyáron.

Hát már próbáltuk. Igaz, ez a fekete, elsőkerekes, jóval kevésbé felszerelt, 156 lóerős, kézi váltós T3-as is 12 millióba kerül, az se az a tétel, amennyit az átlagember hó végén még elver valamire, ha olyanja van, de azért csak olcsóbb ötmillióval. Annyiért két darab, tisztességes C30-ast vehetünk (bár aligha ez az olcsóbb modell konfiguráló vásárlók fő motivációja).

Valószínűleg már a felső tagozatot járják az iskolában azok, akik elsőautó-vásárlóként nem erre asszociálnak majd, mi viszont éltünk a múlt században is, és nem is csak a legvégén, szóval nekünk a háromhengeres bizony a Wartburg-motort jelenti, azt a pömpöröm-pöm-pöm-pörömpöm hangút.

Messze nem csak volvós jellemző, lassan már természetes, hogy az alapváltozatból lespórolják a negyedik hengert (meg persze építenek hozzá egy turbót), ettől még egy ilyen kocsinál biztos, hogy a hangra figyelünk először. A T3-asnál ez nem is olyan egyszerű, mert bár messze nem egy luxusautó csendessége honol az utastérben, a távoli motorhang nem zavar és feltűnő karaktere sincs, szóval aki emiatt ódzkodik a háromhengeresektől, az ne tegye.

Sportautót persze nem csinál az XC40-esből, nincs is ilyen elvárás vele szemben, a tisztességes autózáshoz pedig elég ez is. Mert valami ilyesmi ennek az autónak a lényege: mindenben hoz egy tisztességes szintet, de többet nem, hiába szoktuk meg a Volvóknál, hogy jár még egy kis stílus, némi finomság, meg persze a plusz szolgáltatások.

Oké, stílusból azért kapunk: az XC40-es külseje is magán viseli, mennyire jó irányt talált a márka, kifejezetten kellemes megjelenésű, nem tűnik egy nyomott XC60-asnak vagy főleg XC90-esnek, a belseje pedig – főleg ebben a világos színösszeállításban – szintén hozza, amit egy skandináv autótól elvárunk.

A mindennapokra ideális, jó kocsi, de a hűha-faktor nélkül. Az eladások alapján viszont úgy tűnik, sokan nem ámulni akarnak, csak autózni.

Ez is érdekelhet:

310 lóerős nyugtató – Volvo V60 T6-teszt – Roadster

A Volvo közepes kombijában egyesül mindaz, amit a cég egy ideje mesterien csinál. Forma és tartalom olyan tökéletes harmóniában, hogy abba a vezető is rögtön belesimul.