Kiderítettük a múlt század Budapestjének legnagyobb balhéjáról, hogy hatalmas kamu

Az a sztori megvan, hogy a múlt század elején egy ügyes szélhámos kilóra eladta a Rottenbiller utcát Székesfehérvárnak egy vagonnyi pénzért? Na, ez legfeljebb csak a szocializmus médiasztárjának, a "kékfényes" Szabó Lászlónak a fejében történhetett meg ebben a formában. Utánamentünk a legendának és meglepő dolgokra bukkantunk.

Biztosan nem a Playeren botlottál bele először ebbe a történetbe, hiszen a nagyszabású stikli sztorija az idők során városi legendává nemesedett, melyről valamilyen formában minden budapesti hallott már valahonnan. Most azt is elmondjuk, honnan ered az egész: az utca eladásának története dr. Szabó László Bűnügyi panoptikum című könyvében bukkant fel és később ezt dolgozták fel blogok és internetes magazinok tucatjai – köztük mi is, a Legendás szélhámosok című szép emlékű sorozatunkban. Ezért most bocsánatot kell kérnünk, de egyúttal le is rántjuk a leplet a mítoszról, amivel talán jóvátesszük az ordas bakit.

Egyébként tök szórakoztató könyv

Szabó elvtárs meséi

Szabó László a rendszerváltás előtt kikezdhetetlen tévés személyiség volt, így az 1966-ban kiadott könyvében lévő sztorik hitelességét sem kérdőjelezte meg senki, már csak azért sem, mert az előszót Markója Imre, akkori igazságügyminiszter-helyettes írta a műhöz. Ráhangolódásként csekkold a Kék fény című magazinműsor 1988. decemberi számát, amit a kis technikai baki miatt bocsánatot kérő Tamási Eszter bejelentkezése után kezd el sugározni a királyi televízió. Szabó László beköszön.

A kis retro életérzés után (repetáért kattints ide vagy ide) vissza a tárgyhoz! A könyv a csalást egy nagystílű szélhámosnak, bizonyos Hamrák Jánosnak tulajdonította két másik nagyon frappáns balhéval együtt.

Az egyikben Hamrák egy karbantartónak beöltözött ismerősével bemegy a városházára egy éppen folyamatban lévő tárgyalásra és elviszi a falon lévő díszes faliórát „javításra”, valójában azonban ellopja azt a városatyák szeme láttára. A másik történetben úgy csal ki pénzt Váci utcai kereskedőktől, hogy egy közterületi vizelde kialakításáért felelős hivatalnoknak adja ki magát, majd hagyja magát megvesztegetni az utca gazdag kereskedői által, akik nem szeretnék, ha a WC-t éppen az ő üzletük előtt építenék fel.

Figyeld a kép jobb szélét! Akkoriban így nézett ki egy nyilvános WC. Nem is olyan gáz, igaz?

A fő mutatvány azonban kétségkívül a Rottenbiller utca eladása. A könyv szerint Hamrák 1909-ben egy csapatnyi munkással felszedette a Rottenbiller utca faburkolatát, majd azt vonattal elszállíttatta Székesfehérvárra, ahol a gyanútlan önkormányzat több ezer koronát fizetett a cuccért, a hülye budapesti hatóságok pedig hetekig azt hitték, hogy az egész tulajdonképpen nem más, mint közterület-fejlesztés. Szép történet, ugye? Valóban szép, csak sajnos a nagy része kamu, Szabó verziója legalábbis valóságot csak nyomokban tartalmaz. A részletekért nyugodtan olvasd el cikkünket, melyről már mi is tudjuk, hogy jó része totális baromság. Ez van.

Legendavadászat

Kezdjük ott, hogy a faliórás történet már egy 1925-ös könyvben, dr. Gellért Ede Budapest bűnözői: egy pesti detektív naplójából című könyvében is szerepel. Gellért az egészet városi legendaként tálalja a könyv csalókról szóló fejezetében, pontosan így: „biztosan mindenki hallotta már azt a történetet…” Nos, Szabó tényleg hallotta ezt a történetet. Meg is írta, mintha Hamrák követte volna el. Ez persze még csak a kezdet.

Ha az utcalopás tekintetében Szabó könyvén kívül szeretnél hiteles irodalmat felkutatni, akkor rojtosra fogod ülni a hátsódat, ezt garantálom. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban egy talicskányi könyvet és folyóiratot nyálaztam át, de Hamráknak így sem bukkantam a nyomára. A csalásról még az 1941-es kiadású, A 60 éves magyar rendőrség című antológiában sem találtam egy árva megveszekedett szót sem, pedig ez a kiadás hatvan év összes jelentősebb bűnesetét feldolgozza. Nem létezik, hogy egy ilyen világraszóló balhé nem érdemelt volna meg egy nyamvadt bekezdést!

A választ ne itt keresd!

Ha átcuccolsz a Fővárosi Levéltárba, onnan is behúzott farokkal kell hazasomfordálnod, miután a levéltár udvarias munkatársa felvilágosított, hogy a múlt század első felének rendőrségi anyagai megsemmisültek, a bírósági anyagok pedig borzasztóan hiányosak. (Az utcalopás évének iratanyaga például alig vastagabb, mint egy szolidabb vendéglő étlapja.) Az a nagy büdös helyzet, hogy a rendőrségi nyilvántartásokat és archivált anyagokat a második világháborúban felmenekítették a várba, ami az ostrom utolsó napján pont ott kapott találatot, ahol ezek a dokumentumok pihentek. Ami megmaradt, azt a visszavonuló németek magukkal vitték, majd elégették valahol, a maradékot pedig a bevonuló oroszok használták gyújtósnak, illetve egészségügyi papírnak, amit érts úgy, ahogy gondolom.

Akkor hogyan tovább? A válasz az Országos Széchenyi Könyvtár mikrofilm olvasótermében van jó mélyre eltemetve. Szépen le kellett ülnöm és akkurátusan át kellett nyálaznom a korabeli napilapokat, ami bizony nem kis meló, de amikor végre megtaláltam Hamrák komát, annál nagyobb volt az öröm. Az ujjongást persze az itt kutató arcok nem igazán díjazzák, szóval csak óvatosan szabad örülni.

Ez itt a legjobb barátod (az Országos Széchényi Könyvtár mikrofilm-olvasója)

Megvagy, Hamrák!

A Budapesti Hírlap, a Pesti Hírlap, a Pesti Napló, a Huszadik Század, a német nyelvű Pester Lloyd és a Törvényszéki és rendőri újság 1902-es számait kell átnézned, ha kíváncsi vagy a sztorira. Ez már önmagában meglepetés, ugyanis Szabó szerint 1909-ben történt a balhé, de erre a korabeli napilapok – mint még sok másra is – kicsit másként emlékeznek, mint ő.

Kiderült, hogy a sztori közel sem olyan nagyszabású, mint ahogy az Szabó könyvében szerepel, viszont cserébe legalább annyira érdekes. Nem is igazán értjük, miért kellett ennyire felszínezni a balhé történetét, majd egy rakás érdekességet kihagyni a meséből. El lehetett volna adni azt a könyvet ferdítések nélkül is, nem? Na mindegy, íme a legenda mögött megbúvó valóság!

Nicsak, mi van a Pester Lloyd 1902. május 6-i számának 7. oldalán!

1902. május 2-án délelőtt 11 órakor egy sereg olasz munkás érkezett kocsikkal a Rottenbiller utcán lévő községi iskola elé, majd elkezdték felszedni az itt lévő kocsiút faburkolatát. Késő estig dolgoztak, majd másnap reggeltől délig szedték fel a maradék burkolatot, amit kocsikra raktak és elszállítottak. A helyszínen posztoló rendőrök nem csak végignézték az egészet, de segítettek a forgalom elterelésében, az utca lezárásában, sőt, a közeli villamos remízből útterelő lámpákat hozattak, hogy éjszaka se hajtson senki a „munkaterületre”. Nem vicc: reggelre ezeket a lámpákat is ellopták.

Másnap az egyik munkás odament a posztos rendőrhöz és megkérdezte tőle, hogy nem tudja-e véletlenül, ki a vállalkozó, mert az ő ezüstóráját az illető kölcsönkérte és fél, hogy nem kapja vissza. A rendőr a Pesti Napló szerint ekkor ezt vette jegyzőkönyvbe: „Péntek délután két óra. Ismeretlen egyén éppen az előbb egy ezüst órát és kétszáz négyszögméter utcai faburkolatot lopott a fővárosi iskola előtt. Tettes különös ismertető jelei: nincsenek.”

A VII. kerület térképének részlete a századfordulóról (akkoriban Csikágóként emlegették)

A komisz vállalkozó a munkásoknak hamis utalvánnyal fizetett és igen, azt a bizonyos ezüstórát is lenyúlta, mint a szél. Az olaszokat végül bekísérték a VII. kerületi rendőrkapitányságra, ahonnan kihallgatásukat követően szabadon engedték őket. Ekkor még ismeretlen tettes ellen indult nyomozás, amit bizonyos Bacskay rendőrfogalmazó vezetett.

A napilapok abban egyetértenek, hogy összesen kétszáz négyszögméter bükkfa-burkolatot lopott el az elkövető, melyet 3000 koronáért tudtak pótolni, illetve ugyanennyit kellett fizetni az ellopott anyagért is anno, tehát a városházát összesen 6000 korona kár érte. Az évszám után itt a második kamu: nem az egész utcát, csupán egy kisebb részét szedték föl, ami pedig a legfontosabb, a faanyagot még csak véletlenül sem Székesfehérvárnak adták el, hogy az önkormányzat azzal burkolja le a piacteret.

Székesfehérvár akkoriban. Ne bántsátok, nem tehet semmiről!

Hamrák a zsákmányt tüzelőanyagként adta el 72 (!) koronáért özv. Placht Józsefné, illetve Kartner Jánosné (született Müller Teréz) Budapest, Sörház utca 6. sz. alatti lakosoknak. A Pesti Napló szerint özv. Placht Józsefné egy előkelő fővárosi hivatalnok anyósa, aki épp annak a bizottságnak volt az elnöke, ami az utcai kövezések ügyében eljárt, és az ellopott faanyag egy része végül ehhez a hivatalnokhoz került tüzelőként. (Ezt talán be lehet tudni a szenzációhajhász média ferdítésének, hiszen a többi napilap erről egy árva sort sem írt.) A pénz Hamráknak állítólag három hétig tartott. Kemény, ugye?

És mi lett Hamrákkal?

Először is, Hamrák János teljes neve Hamrák János Mátyás. 1877-ben született (a Pesti Hírlap szerint 25 éves a csalás elkövetésének idején), foglalkozása napszámos és útburkoló munkás, tehát nagyon nem volt az a jólszituált és kifinomult szélhámos, akinek Szabó leírja. Budapesten, a Fehérvári utcán lakott és bár az újságok szerint korábban már keveredett apróbb lopásokba, de ezek természetét nem részletezik. Külsejéről csupán annyit közöltek, hogy szikár testfelépítésű és 1902 júliusában – azaz a csalás után szűk három hónappal – már bozontos szakálla volt.

A tetthely. Hamrákról nem maradt fönn kép, úgyhogy bármelyik fickó lehet

Emberünk menekülése, majd elfogása tényleg regénybe illő. 1902. május 9-én a VII. kerületi rendőrkapitányságra levél érkezett Hamráktól, melyben bejelentette öngyilkosságát. A Budapesti Napló így idézi a levél záró sorait: „A büntető igazságszolgáltatás elöl a halálba menekülök. Mire ezt a levelet megkapják, nem leszek már az élők között.” A levélről a Budapesti Hírlap is beszámolt. Az üzenetet megmutatták Hamrák több ismerősének is, akik mind alátámasztották, hogy azt valóban az elkövető írta.

Mindeközben a csaló elhagyta a fővárost és Német-Palánkára (ma a szerbiai Palánka) utazott, ahol egy Füle Péter nevű barátjánál (a Budapesti Hírlap szerint a sógora) szállt meg. Éjszaka aztán feltörte szállásadója szekrényét, ahonnan összesen 114 korona értékű ingóságot – köztük négy aranygyűrűt – ellopott, majd továbbállt. Innen állítólag Bécsbe ment, majd onnan Brünnbe utazott. Itt csatlakozott a Kremsier-féle cirkuszhoz, mely akkoriban némajátékban mutatta be a búr háború történetét. Hamrák Transzválból érkezett búr generálisként vett részt az előadásban és a plakáton Mr. Hungary néven szerepelt.

Brünn (ma Brno, Csehország) a múlt század elején

Hogy pontosan hogyan fogták el, arról még a napilapokban is ellentmondásos információkat találhatsz. Az egyik verzió szerint július végén egy átvert olasz munkás, bizonyos Batistella Peter látta az előadást, felismerte Hamrákot, majd elküldte a főkapitányságnak Budapestre a cirkusz plakátját, amin bekarikázta pirossal a Mr. Hungary nevet, és aláírta, hogy „Ez Hamrák!”. Egy másik verzió szerint egy nyomozó ismerte fel a tolvajt. Igazából egyik sem zárja ki feltétlenül a másikat, hiszen a napilapok abban egyetértenek, hogy Budapest táviratozott Brünnbe, hogy fogják el Hamrákot, tehát előfordulhat, hogy az olasz munkás tippje után érkező távirat miatt ment el a nyomozó a cirkuszba és ismerte fel emberünket.

A lényeg, hogy Hamrákot elfogták Brünnben július végén. Hogy ezután mi történt, arra vonatkozóan is ellentétes hírek kerültek nyomtatásba. Egyes újságok szerint emberünk a nála lévő csomaggal leütötte az őt kísérő detektívet, majd kereket oldott, a másik verzió szerint pedig három nappal később csak úgy elengedték. A bírósági ítélettel foglalkozó cikkek szökést emlegetnek, tehát valahol a kettő között lehet az igazság. Mindenestre hivatalos személy elleni erőszak miatt soha nem állították Hamrákot bíróság elé. Figyelj, mert jön a nagy finálé!

Korabeli rendőrségi őrszoba

Így vagy úgy, de Hamrák augusztus 5-én megjelent Budapesten, dr. Molnár István királyi alügyész előtt, hogy tartóztassák le és vegyék őrizetbe. Állítólag azért, mert nem akart a „férgekkel teli rendőrségi fogházba” kerülni. Az elfogás története meglehetősen regénybe illő, ugyanis emberünket az alügyész elzavarta, mégpedig azért, mert az ügy iratai akkor még a VII. kerületi rendőrkapitányságon pihentek. Ezt követően Hamrákot még ugyanezen okból elküldte dr. Kállay Miklós vizsgálóbíró, majd Pataky Gyula királyi ügyész is, ezért a mi szegény körözött tolvajunknak fel kellett fogadnia egy dr. Friedl Vilmos nevű ügyvédet, aki kijárta, hogy az ügy iratai átkerüljenek a rendőrségről dr. Perényi Gábor vizsgálóbíróhoz, így végre őrizetbe vették Hamrákot. Másnak ahhoz kell az ügyvéd, hogy kijusson a rácsok mögül, ennek a formának azért kellett, hogy végre hűvösre tegyék.

Hamrák ügyét 1902. december 4-én tárgyalta a bíróság Cseke Kálmán bíró elnökletével. A védője dr. Friedl Vilmos volt. Nem csak az utcalopás ügyében járt el a bíróság, hanem a Füle Péter sérelmére Német-Palánkán elkövetett lopást is vizsgálta. A vádlottat végül bűnösnek találták és két év fegyházra ítélték. A Budapesti Hírlap közölte azt is, hogy az ítélet nem jogerős és hogy a vádlott fellebbezett, de erről a többi napilap már nem számolt be.

A Váci Fegyház 1905-ben. Illusztrációnak megteszi

Valahol itt ér véget Hamrák János és a Rottenbiller utca ellopásának sztorija. Ha valaki megint előhozakodna azzal, hogy anno egy teljes felszedett utca Budapestről Székesfehérvárra vándorolt, nyugodtan igazítsd el az illetőt. A valóság ebben az esetben legalább olyan vadregényes, mint a felturbózott esti mese.

(képek: Fortepan)

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon