Az atombombához szükséges plutónium miatt hozták létre, kilenc évvel később megtörtént az emberiség harmadik legnagyobb atombalesete. Majak tragédiája kevésbé ismert, pedig a kezdetektől mérgezi a környéken élőket – de legalább volt hova szállítani a paksi üzemzavar után az atomszemetet.
Cseljabinszk nevét a legtöbben akkor ismertük meg, amikor tizenegy évvel ezelőtt a szibériai város fölött lépett be egy 17 méter átmérőjűre és 10 ezer tonnásra becsült meteor a légkörbe, majd ott felrobbant. A lökéshullám miatt rengeteg épület megrongálódott, a több mint ezer sérült nagy része a betört ablakok szilánkjai miatt került kórházba. Sok felvétel készült a robbanásról, amelyek érthető okokból bejárták a világsajtót.
A Cseljabinszk–40 fedőnevű város viszont még mindig ismeretlenül hangzik a legtöbbek számára, ahogy a valódi neve, Ozjorszk is. Korábban nem szerepelt a térképeken, mert az ott működő Majak kombinát létfontosságú létesítmény volt a Szovjetuniónak: az 1945-ben építeni kezdett komplexumban 1948-ban helyezték üzembe az urándúsítót, és 1949 tavaszára már össze is gyűlt annyi plutónium, hogy elkészíthették az első szovjet atombombát. Ez kétségtelenül jelentős világtörténelmi esemény, mégsem ezért kellene tudnunk az egykor titkos városról és a Majakról, hanem azért, mert
1957-ben a csernobilihez hasonló, ám kétszer akkora szennyezéssel járó atombaleset történt, amely közvetlenül mintegy 270 ezer embert érintett.
De haladjunk sorban: Cseljabinszkban már a második világháború alatt is fontos hadiüzem működött, a helyiek ma is büszkék arra, hogy az ott készült tankoknak nagy szerepük volt a háború megnyerésében (ezért emlegették a várost Tankográdként). Bő száz kilométerre fekszik tőle Majak, a nukleáris ipar szempontjából ideális helyen. A környékén ugyanis sok a természetes víz, a sugárzó anyagok hűtéséhez pedig rengeteg víz kell, de kezdetben nemcsak erre használták a tavakat és folyókat, hanem a radioaktív hulladék eltüntetésére is: a sugárzó hűtővizet és szemetet egyszerűen beleengedték a Tyecsa folyóba, amely aztán a szennyezést 140 kilométer hosszan szétterítette, közben több ezer kis tavat is érintett, mielőtt belefolyt az Ob folyóba.
„Amikor kicsik voltunk, apánk folyton elhajtott minket halászni, akkoriban ugyanis nehéz volt húshoz jutni. Sok halat ettünk. Egy csomó döglötten lebegett a folyó felszínén, külön örültünk, hogy milyen könnyű dolgunk volt. És persze ha meleg volt, jó volt megfürdeni” – mesélte egy helybeli Nagy Gergely Miklósnak, aki 2014-ben készített kitűnő és nagyon nyomasztó riportot a Magyar Narancs számára Ahol a földből is daganat nő – Élet Majak mellett címmel.
A Tyecsát „beteg folyónak” hívják, az atomhulladék elhelyezésére használt Karacsáj-tó pedig a Föld egyik legszennyezettebb területe, egy 1990-es jelentés szerint a sugárzás mértéke óránként 600 röntgen, ami nagyobb a halálos dózisnál.
Atomrobbanás sarki fény
A Csernobil című fikciós, de a valóságot tiszteletben tartó minisorozatból is tudhatjuk, hogy még 1986-ban sem a tájékoztatás, hanem az eltussolás volt a vezérelv (persze nem Oroszország szerint: ők a hazugságokat bemutató HBO-sorozat után elkészítették a saját ellensorozatukat, hogy végre mindenki megtudja az igazságot, vagyis azt, hogy CIA-szabotázs miatt robbant fel a Lenin atomerőmű négyes blokkja). 1957. szeptember 29-én sokan látták a vörös felhőt, ezért az újságokban meg is jelent egy színes kishír arról, hogy aznap sarki fényt lehetett megfigyelni.
Ez ugyan nem magyarázta meg sem a hallható hatalmas robbanást, sem azt, hogy napokkal később fehér ruhás emberek érkeztek, akik megölték a haszonállatokat, a helyiekkel mélyre ásatták a krumplit, megtiltották a fürdőzést a folyóban, és titoktartási szerződéseket írattak alá. „Aztán elmentek, mi meg nem beszéltünk róla. Az más világ volt, mint a mai. Csak arról tudtunk, amiről egymás közt beszéltünk” – mondta egy Gulsara nevű, a közeli Tatarszkaja Karabolkában élő nő a Magyar Narancs riportjában. Ő betegen, de még élt 2014-ben, sok családtagja és ismerőse viszont már nem, általában a rák vitte el őket.
A „sarki fény” valójában úgy keletkezett, hogy egy tíz méter mélyre süllyesztett, háromszáz köbméteres, nukleáris hulladékot tároló tartály elégtelen hűtése miatt a benne tárolt anyag kiszáradt, és egy szikrától berobbant.
A radioaktív felhőt kb. háromszáz kilométerre sodorta el a szél, több mint 20 ezer négyzetkilométert terített be a 70-80 tonnányi radioaktív szennyezés, ahol mintegy 270 ezer ember élt. Dokumentumok és vizsgálat híján nem tudni a katasztrófa pontos mértékét, de mivel később a hétfokozatú Nemzetközi Nukleáris Eseményskálán (INES) 6-os besorolást kapott a baleset, a két 7-es – Csernobil és Fukusima – mögött ez számít a harmadik legsúlyosabb atombalesetnek a világon. Mivel a város, ahol történt, hivatalosan nem létezett, a térképen legközelebbi város, Kistim után kistimi atomkatasztrófának szokás nevezni.
Nyugaton csak fél évvel később jelent meg először a hír, hogy valami történt, de nem balesetre, hanem légköri atomrobbantásra vagy hadgyakorlat során végrehajtott nukleáris robbanásra gondoltak. Hiteles információt csak két évtizeddel később, az angol New Scientist tudományos folyóiratban közöltek egy szovjet ellenzéki aktivista, Zsoresz Medvegyev biológus beszámolója alapján, majd 1979-ben az Egyesült Államokban kiadták a részletes tanulmányát Nukleáris katasztrófa az Urálban címmel. Utána már célzott kutatásokat végezhettek az amerikaiak, így derült ki, hogy eltűntek települések, víztározók és csatornák a térképekről, amelyek a katasztrófa előtt még szerepeltek rajtuk – írta Kulcsár István 2013-ban a 168 órá-ban megjelent cikkében.
Folyamatos szennyezés, néha kicsit nagyobb
Az 1957-es atomkatasztrófa volt a legsúlyosabb szennyezés az amúgy is súlyosan szennyezett térségben, de nem az egyetlen. Az 1968-as aszályban kiszáradt a már említett Karacsaj-tó, a szél pedig a becslések szerint 2700 négyzetkilométeren, 42 ezer ember fölött fújta szét a radioaktív port.
2017 szeptemberében ruténium-106 izotópban gazdag radioaktív felhő terítette be Európa keleti és középső részét – igen, Magyarországot is, de a sugárzás mértéke nem volt veszélyes. Az orosz állami atomenergiacég, a Roszatom – amely a tervek szerint Paks II-t is építi majd, és amelyhez a majaki üzem jelenleg tartozik – azt közölte, hogy a szennyezést egy légkörbe visszahulló műhold elégése okozta, egy nemzetközi kutatócsoport azonban 1300 pontról gyűjtött adatok alapján arra jutott, hogy az kizárólag a majaki újrafeldolgozó létesítményből származhatott (a tanulmány itt olvasható). A Roszatom továbbra is állítja: a Majaknak nem volt köze a szennyezéshez.
Paksról is érkezett atomvonat a Majakba
Az biztos, hogy Majak továbbra is működik, noha a hét atomreaktort már leállították. Az erőművek kiégett fűtőelemeit és más atomhulladékokat dolgoznak fel és hasznosítanak újra katonai, gyógyászati és más, békés célokra, bár a helyi Greenpeace szerint elsősorban a fegyvergyártáshoz szükséges plutónium kinyerése a cél. A paksi atomerőműből 1998-ig szállították oda a sugárzó anyagokat, majd 2014-ben, titokban a 2003-as üzemzavar során megsérült fűtőelemeket is, amellyel Paks több jogszabályt is megszegett a Greenpeace szerint. Hogy mennyire biztonságosak a körülmények, mennyire figyelnek a környezetvédelemre Majakban, csak sejthető, például abból, hogy 2002-ben az Orosz Atomenergia Ügynökség ideiglenesen visszavonta az üzem működési engedélyét, mert a vízbe ürítették a nukleáris szemetet.
Becslések szerint az 1957-es kistimi atomkatasztrófa következtében rövid időn belül 200 ezer ember halt meg. A Tyecsa-folyó partján lévő, javarészt tatárok és baskírok lakta néhány falu lakóit évtizedekig nem telepítették ki és nem is engedték, hogy elköltözzenek, a szóbeszéd szerint azért, mert kísérleti alanyokként használták őket, hogy felmérhessék, hogyan hat az emberi szervezetre a tartós, de nem halálos mértékű sugárzás. Az biztos, hogy a környéken jóval magasabb a daganatos, leukémiás és genetikai betegségek száma, ezt az orosz állam is elismeri, és kártérítést is fizet a helyieknek, ha bizonyítani tudják, hogy az egészségügyi problémájuk összefüggésben van a lakóhelyükkel.
Az orvosok azonban gyakran nem állítják ki az igazolást: „Azt még elismerik, hogy valaki rákos a szövetminta alapján, de azt nem, hogy ez kapcsolatban áll a szennyezéssel. Ha valakinek úgymond csak a csontjai fájnak, vagy az egyik lába nagyobb lett, mint a másik, esetleg rossz a veséje, májzsugora van, magas a vérnyomása, kiesnek a fogai, szédül és émelyeg, ízületi problémái vannak, netalán Down-kóros, süket, asztmás, szívbeteg, tüdőembóliája van, na, ott aztán ki nem könyörgöd az igazolást. Azt mondják: jó, te tényleg beteg vagy, de nem a radioaktivitástól” – mondta Nagy Gergely Miklósnak 2014-ben Nagyezsda Kutepova, a helyieket képviselő ügyvédnő, aki az életveszélyes fenyegetések miatt egy évvel később elhagyta Oroszországot, és Franciaországban kapott menedékjogot.
Ha nehezen is, de lehet kártérítést kapni. A Magyar Narancs riportjában szereplő, Vakil nevű férfi 1992-től élt a Tyecsa partján, fürdött benne, ette a belőle kifogott halat, majd egy évtizeddel később óriásira kezdett nőni a feje a nyaki daganatok miatt, magas a vérnyomása, más betegségei is vannak, és nehezen tud beszélni. Havonta 700 forintnyi rubelt kapott.
(Fotók: Getty Images)