Nem ez jut eszünkbe 1956-ról, pedig a század egyik legsúlyosabb természeti katasztrófája volt Magyarországon.
Úgy tűnik, hogy komoly emberi és anyagi erőforrást igénylő védekezéssel, elszenvedett károkkal, de a lehetőségeken belül – és más közép-európai országokhoz képest – jól átvészeljük a 2024. szeptemberi árvizet.
Emlékszünk még a durvább, Budapesten hatvan centiméterrel magasabb Duna-vízszintet okozó 2013-as áradásra, a fővárost – akkor még Pest-Budát – sújtó legnagyobb, 1838-as árvizet pedig nemrég idéztük fel cikkünkben.
1956-ban is volt azonban egy hatalmas jeges ár. Az az év elsősorban persze a véresen levert forradalom miatt nevezetes, erről vannak emlékei azoknak, akik akkor már legalább iskoláskorúak voltak és még ma is élnek, ezt tanítják részletesen az iskolában, és az a jeges ár kevésbé érintette a fővárost, inkább a délebbi részeken pusztított, ezért is lehet kevésbé közismert.
Pedig óriási természeti katasztrófa volt: a Duna több száz kilométeren teljesen befagyott, volt, ahol tízméteres jégtorlaszok keletkeztek, aknavetőkkel és bombázórepülőkkel kellett robbantani a jeget. 58 helyen szakadt át a gát, 74 ezer hektár került víz alá, 57 ezer embert kellett kitelepíteni.
Az 1955–56-os tél nemcsak a maiakhoz képest volt kemény: több mint egy hónapig volt 0 Celsius-fok alatt a középhőmérséklet, tartósan mértek -20 fok körüli hideget nemcsak Magyarországon, hanem a Duna vízgyűjtő területén is. A folyó befagyott, a hirtelen enyhülés miatt február végén gyorsan olvadni kezdett a vastag hótakaró – Budapesten több mint negyvencentis volt –, a nagy mennyiségű jeges víz pedig elérte a Duna alsóbb, még teljesen jeges részeit.
A jégtáblák egy része a jégtakaró alá csúszott, így jégtorlaszok keletkeztek, amelyek megakadályozták a továbbáramlást, ezért a felsőbb szakaszon egyre magasabb lett a vízszint, egyre nagyobb a nyomás a védműveken. Nemcsak a hó és jég olvadt az Alpokban, hanem sok csapadék is esett, így vált igazán súlyossá a helyzet: több száz kilométeres Duna-szakasz fagyott be parttól partig.
Budapesten az 1838-as pusztító árvíz után hatásos védelmi rendszert építettek ki – ma is ennek köszönhetjük, hogy az ideihez hasonló áradás sem veszélyezteti a belvárost –, a hidak pillérei között pedig volt elég helyük elhaladni a jégtábláknak. Kivéve a Kossuth hidat, amelyet a háború után rohammunkában építettek fel a Kossuth és a Batthyány tér között, hogy a felrobbantott hidakat részben pótolják.
Ennek viszont nyolc pillérje volt – a Lánchídnak és az Erzsébet hídnak csak kettő, a Margit hídnak is összesen csak öt van –, ezért ott összegyűlt a jég, amit márciusban robbantással bontottak szét. A belváros megmenekült, de Csepel, Soroksár és Pesterzsébet alacsonyabban fekvő részeit elérte az ár, miután a tassi zsilipet elsodorta a víz, és visszaduzzasztotta a soroksári Duna-ágat.
Jóval nagyobb volt a baj délebbre, ahol a jugoszláv és a magyar néphadsereg egységei aknatűzzel és repülőről ledobott bombákkal próbálták megbontani a jégtömeget, de a teljes, több száz kilométeres hosszon erre esély sem volt.
„Soha életemben nem láttam hasonlót”
Dr. Fülöp András, a Malév korábbi legendás főpilótája akkor még a Magyar Néphadsereg pilótájaként vett részt az árvízi védekezésben. Néhány mondat a Szarvasbikák, gépmadarak című könyvének erről szóló fejezetéből:
„Jelentettem a felderítő repülés után, hogy a hatalmas kiterjedésű úszó jégtáblák már elérték a gátak tetejét, hamarosan áttörnek. Rettenetes látványban volt részünk, ahogy a jég, mint valami óriás kard, lemetszi a gátat és a mögötte levő termetes fákat, melyek rádőlve heverésztek a leborotvált tanyákkal, gazdasági épületekkel, mindennel, ami csak az útjába került.”
„Már a vége felé jártunk, mikor egyszer még hajnali sötétségben riasztottak. Azonnali felszállás, a feltorlódott jég a dunaföldvári hidat fenyegeti, meg kell tenni mindent a híd megmentésére. (…) A kép, ami elénk tárult a hídnál, szörnyű volt.
A feltorlódott jégtömeg közepe körülbelül 50 méterre a hídtól már magasabbnak tűnt, mint a híd, ami eltörpült mellette. Soha életemben nem láttam hasonlót.”
„Az áradat elöntötte Mohács szigetét, iszonyú pusztítást végzett. JAK–12-es gépre ültem át, a folyamőrökkel együttműködve menteni próbáltuk az embereket meg az állatokat. A még álló házak tetején, szalmakazlakon, amit már sodort az ár, próbálták menteni életüket, akik bennrekedtek. Ha rátaláltam emberre, állatra, elkezdtem körözni felette, jelzőrakétákat lőttem, rádión hívtam a mentőcsónakot. Sajnos, nem mindig érkezett időben segítség, amire odaért, már nem volt mit menteni. A kétségbeesetten integető, mentésért könyörgő emberek, a víz által sodort állattetemek látványa meg a tudata annak, hogy csak nagyon keveset tehetek, kitörölhetetlenül keserves érzés és emlék.”
Harminckilenc településről kellett kitelepíteni közel hatvanezer embert, az állandó vagy ideiglenes nyúlgátak ötvennyolc helyen szakadtak át. Négy falut teljesen, tizenhat községet kisebb-nagyobb mértékben ellepett a víz, elöntötte a Mohácsi-szigetet, és Baja alacsonyabban fekvő részeit, nagyjából a város harmadát. 30 ezer ember vált árvízkárosulttá, sok ház megrongálódott, 3400 lakhatatlanná vált. Egy magyar, egy szovjet katona, valamint három civil halt meg, köztük egy 11 éves gyerek.
Az 1956-os jeges ár után országszerte fokozták a védelmet az árvizek ellen: számos gátat építettek vagy megerősítettek, vízelvezető rendszereket hoztak létre, és beszereztek jégtörő hajókat is. Hasonló jeges áradás azóta nem volt Magyarországon.
(Nyitókép: Jégzajlás a Dunán 1956-ban, fotó: Fortepan/Bolvári László)
Ez is érdekelhet: