Ritkán mondtam nemet egy jó kis csapatásra. A gyomrom bírta a menetet, a fene gusztusom is. A szilvesztert követő reggeleken pálinkás gargalizálással inzultáltam szerencsétlen bajtársaimat, kedvenc kocsmáros haverom pedig nem egyszer várt engem a finom menüvel a bárpultnál:

az asztalokról összeszedett italmaradékokat gondosan összeöntötte nekem, én pedig úgy szürcsölgettem azt, mint egy hamvaiból újjáéledt főnixmadár. Vagyis gondolom, hogy úgy.

Egészséges kompromisszum volt ez, hiszen nagyba' sose voltam, a másnaposság és a rosszullét fogalmát meg nemigen ismertem. Édes fiatalság!

Aztán rám köszöntöttek a szomorú késői húszasévek, egy csapásra megértettem, milyen tétje van annak, ha egy este emberesen bebaszol, lealjasodásig iszod magad, de legalább hatfajta piával, hogy szuszogni is alig bírj másnap, de még harmadnap is reszkess egy kicsit. Na igen.

Akkor új korszakba lépett az életem (több okból is), és lassan rákényszerültem arra, hogy elengedjem az iszom, ami van, meg a bánja a faszom, csak adj valamit, meg a flakonos sör már nem jó, fene a fajtádat, meg a pálinka is úgy jó, ha büdös típusú legendás roncsderbivonalat,

és némi gasztrotudatosságra szert tegyek, ami az esetemben láthatóan nem azt jelentette, hogy ínyenc italesztétává válok, hanem hogy nem iszok meg már minden szart, amit épp a poharamba töltenek, hanem kicsit válogatok közöttük, vagy hümmögök nagyokat. Hosszú, kemény évek voltak ezek, de hát az ember se egy nap alatt tanul meg járni vagy szintetizátorozni.

A tata tyúkszaros pálinkájával menőző prosztó kulthősből hamar a társadalom kitaszítottává váltam. Még huszonhat se voltam, de passzolnom kellett a jobb ivászatokat, egy idő után már a rosszabbakat is, mert alig volt olyan, amit megbírtam inni úgy nyugodt szívvel, hogy ne a munkás másnapra kellett gondolnom közben.

Abszint, te csodás

Az első fordulópontot az életemben az jelentette, amikor valahogy ráakadtam az abszintra, amit valamiért (másnap is) bírt a gyomrom. Már nem tudom, hogy történt, de az biztos, hogy nem Nagyváradon, hiába is kocsmáztunk gimiben sokat az akkor még lepukkant Astoria Szállóban, mi bizony nem azt ittuk ott, amit száz évvel korábban az akkor még EMKE kávéház nevű helyen Ady, Juhász, Emőd és Dutka, a drága holnaposok, hanem sokkal rosszabbat.

Az igen pikáns ízvilágú, egyáltalán nem gyenge italt rajtam kívül szinte senki sem akarta meginni, így hát eléggé egyedül bolyongtam „ebben a buliban”. De hát kit érdekel? Végre én is ott voltam.

Két igazán nagy baj viszont volt vele:

• nem volt mindig kéznél: nem termett minden céges buliban, nem volt ott minden vidéki kocsmában, vagy a havernál, akihez épp felkeveredtem.
• Ha meg igen, nem tudtad, hogy milyet adnak. Talán a 78 fokos prémium cseh kamuabszintot fogtad ki, ami mellé ha még némi nemi betegség is jár, akkor igazán meg volt csinálva a heted.

A következő lépcsőfok pedig az volt, amikor véletlenül visszatértem ultracsóringer gimis éveim gin- és vodka-tonik vonalára, és mondhatni teljesen újjászülettem. Nagy hétvégi menetelések során egész nap ihattam, és akkor se voltam csúnyán másnapos, ráadásul reggel az asztalon hagyott piák felgöngyölítésével indíthattam újra a napot.

Persze nincs itt semmi csoda. A kinin és a gyömbér is jó hatással van a gyomorra, a tonikban pedig van valami, ami ivás mellé jól jön: víz! Így van, a kibaszott víz. Sok helyen a fiatalokat megtanítják úgy inni már kölökkorban, hogy egy pájinka, egy kísérő, egy pájinka egy kísérő... hát nálunk ez kimaradt. Ha valaki mégis feltette a világ leghülyébb kérdését, kapta is az ívet rendesen. „Minek neked kísérő? Ott a sör, igyad mellé azt.” Hát így.

Sörrel vagy borral öblíteni se a legjobb dolog a pálinkát vagy más töménységet, de vannak egyenesen olyan állatok, akik a kísérőpohárba is pálinkát töltenek, róluk inkább nem is beszélnék!

Idővel hát szabályosan a tonik bűvöletébe estem. De tényleg. Ott értettem meg igazán azt is, hogy mennyire fontos a szervezet piálás közbeni hidratálása, és milyen jól csinálták azok a kis stréberek, akik egyetemi bulikban minden második sör mellé kértek egy palack vizet, és akiknek talán nem kellett volna a pofájukba üvölteni annyiszor azt, hogy a kurva anyád!

A másnaposság sötét lovasai

A másnaposság rejtélye egyidős lehet azzal a régi kérdéssel, hogy miért kék az ég, és miért nem ibolya. Általában az etanol mérgező hatását vesszük elő a kalapból ilyenkor, pedig a sztori nem ilyen egyszerű.

Vannak ugyanis úgynevezett congenerek, azaz rokonvegyületek, amelyek az erjesztés során keletkeznek. Ezek a másnaposság sötét lovasai.

Ide sorolható az aceton, az acetaldehid és a kozmaolaj is, de a sötét italok színéért is felelős tannin is. A bourbon whiskyben például harminchétszer annyi congener található, mint a vodkában, így az elmondható, hogy a piák bizony nemcsak karakterisztikában, hanem testfelépítésben is igen különböznek egymástól. Ezért van az, hogy a whisky általában másnap is sokkal nagyobbat rúg, mint a vodka. Persze azért embere is válogatja, de a nagy viszkizők talán tudják, miről beszélek – a BBC fentebb linkelt tanulmányában egy kutatásból is idéznek, amelyben a whiskytől betintázók sokkal komolyabb másnaposságra panaszkodtak, mint a vodkázók.

De ne csak a whiskyvel példálózzak: a vörös bor is jó sok tannint tartalmaz, ezért attól se jó ötlet szétcsúszni az érzékenyebb lelkeknek, hát még, ha rossz minőségű házitákolmányról van szó, mert az egyenesen megpusztítja az embert.

Kémiai értelemben a legtisztább italnak a vodka mondható, szorosan utána jön a gin. Egyszerűen megfogalmazva: minél átlátszóbb a pia, a gyomornak valószínűleg annál jobb. Persze azért az ital minőségére is nagyon figyeljünk oda, ez ugyanis könnyen elrontja a kis tervünket!

A legtöbb hasonló listán a vodka és a gin mellett az élmezőnyben van még a fehér rum, a fehér bor és a szaké, bár ezeket személyesen nem teszteltem gyakran, nagy mennyiségben, így inkább nem nyilatkozok.

A vodka tehát agyonveri a mezőnyt kémiai tisztaságával, az ezüstérmes gin pedig jobb esetben akár harmincnál is több gyógy- és fűszernövényt is tartalmaz. Naésaztán? Az Unikumban még több gyógynövény van. Ésezigaz. Sőt, a Jägermeisterben még több.

Azonban ezek az italok – erről sötét színük is árulkodik – egy gyomorérzékeny embernek talán több bajt csinálnak másnap, mint hasznot. Vagy nem is kell enyhén gyomorbajosnak legyünk ehhez, elég, ha már harminc felett járunk, és szeretjük a nyugodt reggeleket.

Szóda, a tökéletes csereember

Persze nincs mindig kéznél tonik, vagy valakit zavar az, hogy ki tudja, mit pakoltak bele a gyártósoron, vagy épp a sok extrán bevitt cukrot kifogásolja – noha újabban cukormentes változatok is kaphatók. Itt jön szóba a szóda, amelyre egyre nagyobb szárnysegédként tekintek, és

ilyenkor azért eszembe jutnak gyermekkorom nagy hősei, a borvirágos orrú nagy öregek, akik vigyorogva küldtek el engem szódavízért, mellé pedig egy fagyira valót is adtak, hogy azért én is vigyorogjak, és lehetőleg ne holnap reggel induljak el.

A szódával lazíthatunk ugye a boron, a vodkán és a ginen, de még az eceten is. Igen, az ókori Görögországban és a Római Birodalomban nemcsak a bort hajtották, hanem a borecetet is előszeretettel fogyasztották némi vízzel feloldva – az acetabulum pedig rendelkezik a bor jótékony hatásaival, ráadásul mindezt alkohol nélkül tudja.

Egy jó vodka-szóda némi friss citrommal vagy lime-mal, ropogós jégágyon rohadt jó tud lenni egy melegebb napon. Ízlés szerint gyömbérrel vagy mentával is megtoldhatjuk. Jó hír, hogy tapasztalataim szerint reggeltől estig lehet fogyasztani: ha az ember kellemes erősségűre keveri, jó kis mederben maradhat a hangulata, hirtelen megcsúszás, hányinger és másnaposság nélkül, ráadásul a tartós hidratáció is többnyire kipipálva. További jó hír, hogy mivel a rendes vodkának jóformán nincs szaga, ezért mondhatjuk azt hazaérkezésünk után az esti puszi mellé, hogy csak egy laza napot tartottunk a Lajosékkal, talán két sört, ha megittunk, azt is összesen!

Agyon ne üssetek, az isten szerelmére

Szóval miután rájöttem a hidratáció fontosságára, megtaláltam a gyomromat megnyugtató gyömbéres-kinines (vagy olykor szódás) vonalat, és elhagytam a csúnya macskajajt okozó színes vagy gyakran kétes eredetű házi vonalat, már másnapos se voltam igazán.

Na azért kihangsúlyoznám így a végére: az istennek se beszélnék le senkit a színes piák fogyasztásáról, hiszen – régi cimborám aranymondása szerint – abban van az íz, de a házi piákat sem piszkálom én, főleg, ha minőségi a manna, hát agyon is ütnének érte, a legnagyobb pofonokat talán épp a családból kapnám. Én csak annyit mondok:

1. ha valakinek keményen megkeseríti a másnaposság az életét, és úgy érzi, az élet túl rövid ahhoz, hogy kiírja magát egy-egy napra az élők sorából,
2. de túl izgalmas és pörgős is ahhoz, hogy kimaradjon egy-egy nagymenetből,

talán tehet egy próbát a vodka/gin & tonik/szóda vonalon. Higgyétek el, ha bírnék inni mást is, én örülnék neki a legjobban. De egyelőre annak is rohadtul örülök, hogy megtaláltam az ígéret földjét.

A fent említett BBC-s kutatás egyik másik fontos tanulsága ugyanis az, hogy a tisztább italokat fogyasztók bár nem szenvedtek a másnaposság tüneteitől, ugyanolyan rosszul vagy jól teljesítettek egyes feladatokat, tehát inkább érzetbeli volt a különbség, mintsem klinikailag kimutatható.

Tehát nehogy azt higgyük, hogy az idő és az alkohol vasfoga minket jobban megkímél azért, mert ügyesen szlalomozunk a másnaposságot okozó vegyületek között. A test ugyanis nem felejt.

A legjobb recept így az, ha a megfelelő ital kiválasztása mellé alapos önfegyelem is jár. Legalább úgy általában. Tehát tudatosság és önkontroll – egyik a másik nélkül nem megy.

De ez egy már egy másik történet alapanyaga: