Mit írjon szerencsétlen újságíró a sokadik Nespresso-tesztről? Mindegyik gép jó, könnyen használható, egy közepes értelmi képességekkel rendelkező majom is simán összehoz magának egy csésze ristrettót. Beönti a vizet, berakja a kapszulát és megnyomja a gombot, ennyi. Majom néz, majom csinál. Éppen ezért azt gondoltam, hogy kicsit izgalmasabbá teszem a dolgot, és lenyomom csukott szemmel és időre az új Inissiát. Egy percet adtam magamnak kávékészítésre, ez lett belőle.

Először is vesztettem a magammal kötött fogadáson, mert egy perc negyven alatt lett kávém. Felkészületlen voltam, előre nem látott pontokon akadtam fenn. Az első meglepetés akkor ért, amikor rájöttem, hogy nem fogom tudni, mikorra melegíti fel a vizet a gép, és csak nyomogatni fogom a gombot, mint Böbe majom a szódásszifont az orrába, amíg nem hallom jönni a kávét. Ha lenne egy tanácsom az Inissia tervezőinek, az az lenne, hogy a látássérültek kedvéért adjon hangot a nyomógomb: egy sípolás: forró a víz, két sípolás: kész a kávé.

Abból jöttem rá, hogy jön a kávé, hogy remek kávéillatot éreztem – látás hiányában máris kiélesedett a szaglószervem. Azt pedig, hogy a pohárba megy a kávé, nem pedig mellé, tapintással, empirikus módon teszteltem az asztallap tapogatásával, mondván: ha a kávé nincs az asztalon, akkor nyilván a pohárban van.

Végül is a fogadást elbuktam, de egy perc negyven másodperc alatt csukott szemmel is lett kávém, ami megnyugtató dolog, mert a reggeli órákban, amikor sokunk egy leszedált zombi reakcióidejével és szellemi képességeivel rendelkezik, akkor bizony nagyon kellemes dolog, hogy egybites aggyal is finom kávéhoz lehet jutni.

(Fotó: Féjja Zsolt)