Géczy Dávid filmrendező két tapasztalt hegymászóval, Klein Dáviddal és Suhajda Szilárddal kelt útra, hogy meghódítsák Pakisztán legszebb részeit a Himalája Koronája – Magyar K2 Expedíció keretein belül és közben életben maradjanak.
A repülők nélküli repülőtér.
Megérkezni Pakisztánba, Iszlámábád repterére különleges élmény: hipermodern környezet, csak az a fura, hogy nem állnak bent repülők. Kicsit olyan, mint a Mol bubi parkoló, nyitáskor. Senki nem tudja mire való, de van.
Csábítani kell a turistákat, ami nem annyira egyszerű, ugyanis pár eseménnyel (katonai puccsal, kisebb népirtással, háborúval) sikerült a legvagányabb kalandorokat is elijeszteni a beutazás gondolatától. Ha az ember beírja az ország nevét a keresőbe, az egyik első dolog amivel szembesül:
A legkevésbé ajánlott célpontok egyike a Magyar Köztársaság szerint.
Amikor az egyik haverom megtudta, hogy Pakisztánba készülök, azonnal harsányan jelezte: nem szeretné végignézni, ahogy pár gonosz szamárzsoké vicsorogva vágja ki a nyelvem bicskával a nyakamból. Teaser: ez nem történt meg szerencsére, na de vissza az elejére... Útra keltem Klein Dáviddal, Suhajda Szilárddal és maroknyi csapatával, hogy elkísérjem őket a K2 Expedíció alaptáboráig, nagyjából 5000 méter magasra.
View this post on Instagram
A reptérre érkezve levadásztuk a csomagjainkat, majd helyi segítőink pókozták fel a táskáinkat, trekking zsákjainkat a kisbusz tetejére, majd kocsiba be. Természetesen az első ülésre pályázok, és szembesülök vele; angol gyarmatbirodalom volt, nyilván jobb oldalon van a kormány.
Iszlámábád belvárosa felé haladni nem tűnt másnak, mint mondjuk megérkezni Marokkó külvárosába, vagy Egyiptomba. Kihalt utak, sivatagos táj, út mellett üldögélő emberek. A kocsisorok között cikázó motoros családapák, viszik az asszonyt és a három gyereket egy negyven éves Hondán, papucsban.
View this post on Instagram
Megérkezünk a hotelbe, már hozzák is a frissítőket. Azonnal átfut az agyamon, hogy már itt jó eséllyel bekaphatok valami taknyot a helyi csapvízben mosott pohártól, meg a tablettás mangó üdítőtől, de végül legyintek és örömmel megiszom. Láthatóan útitársaink, a lassan veterán hegymászó Klein Dávid és Suhajda Szilárd is isznak, megnyugtat. Ha ők így, akkor mi is így.
View this post on Instagram
A szemkipattanás és retyóra rohanás a nagyon finom esti vacsora után érkezik, valószínűleg a paki menzán napközben megevett uborkasalátától, amit csapvízzel mosnak.
Voltam már Ázsiában. A fosás alap.
Másnap a követségre indulunk, mint egy boldog család, úgy fogadnak bennünket. El is kérik a kisfilmjeimet, dokuimat, reklámjaimat. Minden egyes csapattagot végigkérdeznek figyelmesen, de a középpontban természetesen a K2 Expedíció és Klein Davidék vannak, ami teljesen természetes.
Közben az egyik hölgy egy orsó alakú, gyomorproblémákra való gyógyszert nyom a kezembe, amit azonnal el is kever egy kis mangóval. Szinte felzabálja az anyag a mangót, eszembe is jut megboldogult Sinka Endréné kémiatanárnőm, majdnem felrobban a pohár, sisteregve öli a szervest. Ááááh megvan, ez kell nekem, ez lesz a tuti! ISPAGHOL a neve. Suhajda Szilárd egyből viccel is, hörgő hangot ad ki, szerinte egy lengyel blackmetal bandára emlékezteti a hangzása:
ISPAGHOOOOL!!!
Ne menjünk el szó nélkül amellett, hogy MENNYIRE ROHADTUL IJESZTŐ ez a cucc. Így néz ki, ha kólával engedjük fel:
Ennél a gyógyszernél közben sokkal izgalmasabb információkat tudok meg a követségen Pakisztánról, például, hogy magas az analfabéták aránya. A nők mintegy 80% a írástudatlan. Előfordulnak errefelé katonai puccsok, ilyenkor jobb esetben bebörtönzik az előző elnököt és a vezérkart, rosszabb esetben kinyírják. De nem kell aggódni, délebben működnek inkább a radikalista terrorszervezetek. Bár az idősebb városrészt itt sem ajánlják nekünk, ez volt, ahol még este kóricáltunk és fotózkodtunk a gépfegyveres rendőrökkel, majd turbános rosszarcú fiúkkal. Mivel megtörtént, már mindegy.
Mint megtudjuk, azért volt velünk kedves a rendőrfőnök, és hívott meg pár üdítőre, mert arra gyanakodott, hogy államellenes ügynökök vagyunk. Mikor rájött, hogy csak hülyék, mosolyogva elengedett bennünket.
Paparazzi nép.
Mióta Iszlámábádba érkeztem, meglepő módon mindenki fotót akart velem készíteni. Azt hiszem, a mecset és a helyi állatkert volt a mélypont, ahol baráti társaságok rohantak meg és annyit szelfiztek velem, mintha én lennék Brad Pitt. Bár a szögekből és a fotómennyiségből, illetve más fizikai adottságokból ez aligha fog másnak eszébe jutni.
Elérkezett az indulás napja Szkárduba, itt futnak össze a reptéren a világ nagy hegymászói. Itt van Danny Arnold is, a hegymászás Leonardo Dicaprioja.
View this post on Instagram
Felszáll a gép, a hegyek között félúton azért majdnem összecsinálja magát: kattog, berreg, úgy rezeg, mint hülyegyerek lábán a korcsolya. Szépen felveszem a kis kamerámmal a landolást.
View this post on Instagram
Szkárdu festői szépségű hegyi város, az emberek kedvesek, sok a szegény errefele. Egymás elhasznált ruháit, cipőit hordják, elszégyelli magát a fejlett világból érkezett ember. Alázatosan portrézom őket.
Mintha visszaugranánk az időben száz évet. Gyűrött arcok, ócskás piacok, szakadt ruhák, negyven éves motorok és mindent körülleng valami világvége hangulat, ahogy a felhők elterülnek a városon. Csak az a fáradt benzinszag ne lenne a régi autók, motorok miatt.
View this post on Instagram
View this post on Instagram
Spártai szállásunkat elhagyván elhatározzuk, hogy megfürdünk az Indusban. A folyóhoz vezető túra során találkozunk a falusi élettel: integető gyerekek, legelésző bocik és nyitott udvarok kísérik az utunk. A nők eltakarják az arcukat, ha le akarom őket fotózni.
Dávidék bedobnak minket a sűrűjébe, felmászunk egy hegyre. Akinek tériszonya van, felejtse el ezt a kalandot, már itt elképesztő a magasság. Egy pillanatra meg is csúszok, de feljutok. Egy gyönyörű erdőt átszelve kecskepásztorokkal találkozunk, és végre megpillantjuk az Indust.
View this post on Instagram
Ezernyi apró béka ugrál a sivatagos talajon, ami a folyó holtágához vezet. Berohanunk a vízbe, elég meleg, átadjuk magunkat újból az idők végezete hangulatnak. Ez nem a Balcsi, nem is valamelyik menő tenger. Ez a Himalája „tengere”. Egy pillanatra ahogy kifekszünk a napra, Gothár Megáll az idője jut eszünkbe, a vodkás Balatonpart. De már késő ilyenekkel foglalkozni, mert Klein Dávid kis teknősöket vél felfedezni a folyó peremén. Odasietek, majd rájövök, hogy átverés az egész, arra volt jó, hogy Klein bevágjon a folyó leghidegebb részébe. Siker.
View this post on Instagram
Másnap tarantinoi hangulat, ugyanis behívnak bennünket a helyi rendőrőrsre. Az AK 47 ott lóg a bisztiőrön, ahogy a bankokban a shotgun, amivel Klein szerint csak a bank egyik, vagy a másik felét lehet lelőni. Nincs apelláta, látni akarnak bennünket a pálmafás hasziendán. Egy diplomáciai végzettségű úriember fogad bennünket, hosszú haja hátrafordított baseball sapka mögé van rejtve. Nyoma sincs pakisztáni ruhaviseletnek, olyan, akár egy amerikai. Fülig ér a szája, a filmekben ő lenne a főgonosz.
Teával, süteménnyel kínál bennünket és finoman vallatni kezd, hogy akkor tulajdonképpen a mi hazánkban mit gondolnak Pakisztánról, illetve terroristának tartjuk-e őket.
Nyugodtan mondjuk meg, nem lesz bünti.
Mindenki félve nyílik meg. Kicsit olyan a fickó, mint Hans Landa pakisztáni változata, olyan becstelen brigantikos. Mindenkiről mindent tud, de a mi szánkból akarja hallani. Kellemetlen a dolog, mert trekkernek adom magam, miközben pontosan tudja, hogy filmrendező vagyok és nincs külön állami enegélyem Pakisztánban filmet csinálni. Kleintől már nem is kérdez semmit, hatalmas aktájuk van róla, 20 éve jár vissza. Pár éve még a sport- és kulturális miniszterrel is jóban is volt.
Meglepetés
Utasítást ad az emberének, hogy hozzon be valamit. Átfut az agyamon, hogy az egyik hegymászó társunk feje lesz a tálcán, de nem. Egy torta. Sok rajta a krém, eszembe jut, hogy napok óta fosok a helyi kajáktól, de Dávid int, hogy ezt bizony megeszem, ez nem az a helyzet, amikor megbánthatjuk a vendéglátót. Nem tiltakozom. Közben a pakisztáni Landa egyszer csak összenéz Dáviddal és finom utasítást ad, hogy nyomja a tortát a Sol nevű hegymászó hölgy arcába, akinek születésnapja van. Nagy nevetés. Dávid el is keni Sol helyes mexikói arcán a habot, ő meg kacéran lenyalja. Van a jelenetben valami zavarbaejtő. Aztán a csóka előkap egy pálcát, meg egy térképet a Karakórumról, mintha meg akarna vesszőzni valakit és nagy mosolygás közepette végigmutatja a következő pár hetünket, hova megyünk és mi fog történni a hegyekben.
Végül mesél saját magáról, érdekli a kultúránk, közben pedig szabadon enged bennünket, mi pedig azon agyalunk, hogy vajon mikor kapjuk vissza az útleveleinket. Egy fegyveres őr kísér minket ki. Másnap indul a dzsip túra, Laci útitársam pedig épp egy könyvben merül el: Michael Palin Karakoram. A fejezet címe, ahol épp jár: " Az út ami megeszi dzsippeket”.
Vészjósló, és nem is túloz. Majrévas minden oldalon, kapaszkodni kell rendesen a hegyi szakaszokon. Itt most bizony szét lesz rázva a seggünk, de Klein Dávidot nem zavarja. Kimegy „benhúrozni”, avagy kint kapaszkodik a terepjáró hátán, amíg mi szakadékok felett, falvakon és folyókon át hajtunk.
Egy óra múlva, amikor megállunk, átfut az agyamon,
mi van, ha elhagytuk Dávidot?
De ő rutinosan visszaül a kocsiba, szakálla, arca poros, nem is szólok neki. Így van ez jól. Földcsuszamlás mindenhol, párszor ki is kell szállnunk, ilyenkor elgörgetnek pár követ és mehetünk tovább. Mint megtudom, nemrég egy komplett falvat nyomott agyon a hegyekből lezúduló kőtömeg, Szilárd közben elmondja, hogy egy híres hegymászó, aki 10 körüli nyolcezreses hegy megmászásával büszkélkedhet, szintén itt húzta le a rolót, mert a dzsipjét elsodorta egy kőomlás az úton.
Ezen a ponton, próbálok megnyugodni, a pulzusom megugrik,
velünk miért történne ilyesmi?
Hirtelen megáll a kocsi, a sofőr kiszáll és elkezd bütykölni, mögöttünk megáll az egész dzsipsor és minden sofőr a mi nyitott motorháztetőnkbe bámul olyan arccal, mint mikor először látod a Jurassic Parkot. A hegymászók hátul alszanak, én kiszállok megnézem mi van. Látom, hogy a motorba nem illő dolgok sorakoznak, pl. egy kólásüvegbe vezet valami cső. Itt derült ki, hogy a dzsipünkben gyakorlatilag gallyra ment a fék. A másik kocsiban ülő Suzuki mérnök, Attila látta ezt már, de nem szólt, gondolta tudjuk. Megoldják, megyünk tovább.
Szakadékok felett navigál sofőrünk, a kerekünk sokszor nyolc centire a szakadék szélétől. Van, hogy más dzsipek is jönnek szembe, olyankor a meredek lejtőn visszatolatunk. Nem is értem, hogy tudtunk motorfékkel így megállni, inkább bele sem gondolok. Ausztrál hegymászók Brandon és Matt Jackass módjára, goproval filmezik a kocsi kerekét, tetszik nekik, hogy centikre vannak a haláltól.
Közben valami ilyen hagyja el a szájukat: "Ye man! Yeeee! Do it! Fuck yeaaah!
Én csak beletörődőm, erre a mozira vettem jegyet és a mozis néni kurvára bezárta az ajtókat, a film három órás, végig kell nézni!
Megérkezünk Aszkoléba, egy dzsungel a hegyekben. Sok pakisztáni kopott bőrkabátban alkudozink ránk, mint a piacon, ki vigye a holmijainkat. Egy-egy hordár az éves bevételét keresheti most meg, nagy a marakodás, verekedésig fajul. Egy pakisztáni hegyi rendőr vág köztük rendet a botjával, mint valami marhavásáron.
View this post on Instagram
Elér minket az este, ötcsillagos hotelek híján marad a sátrazás. Kényelmes a hálózsákom, a zoknijaim 90%-a már használatban volt, mosni nem tudtam, kifordításos technikát alkalmazok, mint a koleszos fiúk. Törlőkendőkkel kűzdök az elnomádosodás ellen. Klein Dávid felhívja a figyelmet a kacsa szükségességére és elmondja:
napi 4 liter víz, különben megbetegszünk.
Reggelre mindenkinek tele kell legyen a kacsája, szalmaszínű pisivel. Pulzust és oxigén szaturációt mérünk. Készülünk a hegyre, vár ránk egy nagy menet.
Trekking
11 éve jártam Nepálban az Everest trekkingen. A legtöbb haverom, sőt még az apám is attól tartott, hogy otthagyom a fogam. Kemény is volt, de eljutottam 5000 méterig. Egy nappal az alaptábor előtt fordultam vissza, nem bírta a szervezetem. Mint itt megtudom, az egy könnyű kis túra a mostanihoz képest, a K2 Broadpeak basecamp trekking a világ második legnehezebb magashegyi túrája a világon.
Oké. Bátorság összeszedve, trekking bot kihúzva. Let’s do it!
Az első nap keményen indul, hajnali ötkor kelés, majd gyors reggeli, motyó összerántás. Dzsekiben indulok hajnal 6kor. Hamar melegem lesz, Klein szól, hogy mindig fázva induljunk el, mert így csak szarakodunk útközben az öltözéssel.
A hegyi emberek begyűjtik az öszvéreket, szegények úgy megvannak pakolva, mint a kombi Lada, mikor a haverom faterja vitte a gyerekeket nyaralni.
Az első, amit látok az út kezdetén, egy döglött öszvér. A légy iszik a szeméből, a bordái kint. Próbálok szabadulni a képtől, de azért kattintok egy fotót.
Iszom, hogy ki ne száradjak, közben bekentem magam 50 faktorral. Itt mindenki ezt csinálja, aki nem akar bőrrákot, még a helyi vezetők is. Béna szivárványos kínai ernyő mindenkinél, azon agyalok, hogy elővegyem-e a tűző nap miatt, de akkor hogy fogom a trekking botot? Betűzöm a gerincem mellé, útitársam Brigi segít, ő és a papája, Attila, túl vannak már Gerecse 30-on, 50-en, gyakorlott brigád, én ezzel szemben, fel tudok mutatni heti 3-4 sportolást. Vagy otthon talajgyakorlatoztam, súlyzóztam, futottam, vagy Pesterzsébeten cardio bokszoltam Bánóczinál. Annyira nem érzem felkészületlennek magam. Pedig de...
Szóval az ernyő nyeklik, csetlik, nem látom tőle a tájat sem, csak a köveket a bakancsom orra előtt. Szar az egész, próbálom tartani, ekkor egy erős fuvallat szétreccsenti az ernyőt. Később Klein Dávid ernyője is erre a sorsra jut, ennyit a bőrrákról.
Közben keresztezi az útunkak egy Pakisztáni kormányhivatal a sivatag közepén.
Kis héderezés a tűző napon, majd tovább engednek bennünket. A nepáli 7 km helyett ez inkább napi 14-30 km, kivesz belőlem minden erőt. Sollal a mexikói nővel panaszkodunk, hogy ez mennyire nehéz tripp, bár ő még megy fel a Broad Peakre, 8000 méter fölé. El sem tudom képzelni, mennyi kraft van ebben a nőben, én úgy érek be Dzsolába, az oázisba, mint a mosott szar. Eldobom a trekking botokat és térdre rogyok, mint Depardieau az 1492-ben, mikor partot érnek. Egy teli kóla a kempingasztalon, de ez nem az az ország, ahol csak beleiszol. A lopást ezen a vidéken konkrétan halállal büntetik.
Próbálok nyomozni kié lehet a kóla, a másfél liter vizem már órák óta elfogyott és megöl a szomjúság. Végül egy kisebb alkudozással, átszámítva nagyjából 1200 Ft-ért megveszem a litereset. Itt aranyat ér. Osztogatom, mert a többiek is vattát köpnek, de nyilván ennyiért nem veszik meg.
Este
Sátrazás, kinyújtom a lábam, bekapcsolom a fejlámpát, a Behódolást olvasom, ahogy az Iszlám párt lassan átveszi az uralmat Franciaország felett. Unottan kortyolom a kulacsom, a kóla már rég elfogyott. Másnap még hosszabb út, még nagyobb szívás.
A jó hír, hogy Szilárd figyelmeztet: álljak át a helyi vízre, mert innen már nem visznek fel palackozott ásványvizet. Havat olvasztanak vagy gleccservizet forralnak, abba viszont kell teafilter, mert alig tartalmaz ásványi anyagokat, következésképpen megint hasmenésem lesz. Bravó. Már vizem sincs, a kóla ritka, mint a fehér holló. Jaj, minek jöttem el.
Nem baj. Kemények vagyunk.
Hegynek fel-le, szakadékok, útnak nem nevezhető kőtörmelék mindenhol. Nyeklik, csetlik rajta az ember lába, még a profi bakancsban is. Állandóan emelkedő, tűző nap. Estére megint kidöglöm, a jó hír, hogy itt lesz egy pihenőnap is, nem kell rohanni. Alkudozom a kólára, kicsit feljebb ment az ára, de legalább van egy ütött-kopott példány. Ugye, nem tudok felvinni ennyi folyadékot az tiszta, de napi 3-4 litert kell meginni. A legjobb módszer, ha reggel az étkezősátorban megiszom két-három pohárral, este is ugyanennyit, még másfél liter a kulacsom tartalma, és a kóla. Plusz mindig van leves.
Régen, Nepálban nem értettem, miért nem megy az akklimatizálódás, a fő ok a kiszáradás volt. Meg ott a fosás, ami szinte mindenkinek van, Matt az Ausztrál srác még Szkárduban lett rosszul. Összeomlott a rendszer. A trekker társa, Brandon Pádzsuban adja be a kulcsot, ott marad. Ordítva hány, kekszel, elvileg utánunk jön.
Este nagy törzsi buli van. Kusza fák a hegyoldalban, olyan a hangulat mint mikor Han Solo körülnéz a Woukik között az Endor bolygón. A helyiek táncolnak, dobolnak, a hegymászók is beállnak. Engem is berángatnak egy körre a törzsi izére, varázsló mozdulatokat teszek, hogy ne lógjak ki a sorból, aztán inkább fotózom, filmezem az eseményt.
Shiraz, a pakisztáni hegymászó felhívja a figyelmem, hogy a legkeményebb trekking nap jön, hajnalban kelünk majd és estig gyalogolunk. Sok lesz az emelkedő, nehéz terep viszonyok.
Az étkezősátorban Klein Dávid megtanítja a pesti gozsdus ismerkesésre a srácot:
Hogy vagy? Szép a szemed! Adom a rucid! Ez a buli behalt, lépjünk!
A srácon jókat röhögünk, olyan, mint valami ózdi csávó, aki feljött a városba frenkizni.
Indulás Urdukászba. Az éjjel nehezen alszom. Borzalmas a bűz. Olyan sátrat kaptam, amit egy öszvér oldalba húgyozhatott. Szilárd is beszagolt még délután, ő annyit fűzött hozzá, hogy tehénszag van.
Szamárnyihogásra és lódobogásra ébredek, az az érzésem, hogy mindjárt elrántja a sátrat. Hajnalban marad abba az őrület. Nem baj, egy órám még van lehunyni a szemem. Reggel kiderül, az egyik öszvér a haláltusáját vívta, kimúlt hajnalra. Ez a teherhordónak hatalmas anyagi csapás, gyűjtünk az étkezősátorban egy kis pénzt az helyzete rendezésére.
Nem túloztak, a leghosszabb, legkimerítőbb nap, számomra mégsem a legrosszabb. Lesz ennél rosszabb is, már alig bírom a tempót. Kevés a levegő, 3000 méter felett járunk, a torkom is szarakodni kezd. Klein elmondja, hogy gyakoroljam az orrlégzést. Gyakori probléma, hogy kisebesedik ettől a hegyi levegőtől a trekkerek torka, és száraz köhögés kezdődik, ami olyan erősen rázza a testet, hogy a bordák megrepedhetnek, eltörhetnek.
Fasza. Tiszta víz nincs, levegővétel csak orron, vécézni csak sugárban.Tiszta állat vagyok, hogy eljöttem.
Közben átfut az agyamon, hogy innen vissza is kell jönni. Lacival, útitársammal, aki egyébként napelemekkel foglalkozó igazgató, azon lamentálunk, hogy lefizetjük a pakisztáni katonaságot és visszarepülünk Szkárduba, katonai helikopterrel. Itt nincs is másmilyen. Mint később kiderül, elvetélt ötlet. Pár millióba került volna ez a mutatvány és még úgy sem biztos. Innen bizony vissza kell trekkelni.
Teljes leszakadás mindenkitől.
Az étkezésre kijelölt helyet Uburcénél lekéstük.
Klein Dáviddal vályogkunyhó előtt ülünk a benzineskannákon, az elcsomagolt főtt tojást rágcsáljuk. Dávid megkínál kólával, majd újra útnak indulunk.
Azt kezdem érezni, hogy lassítom a társaságot. Külön válunk, Szilárd kísér engem és próbál felpörgetni.
Jeges folyón átkelés
Bear Grylls módra. Levesszük a bakancsunkat, és a cipőfűzőnkkel a nyakunkba kötjük. A vastag gyapjú zoknikat mélyen beletömjük.
Puszta talpal, combig gázolunk a folyómederben, az éles kövek között, az 5 fokos vízben. Kegyetlen. Az ember tökei mazsolává dermednek. Utána, a béna, remegő lábunkat dörzsöljük, belebújunk a zokniba, majd a bakancsba és irány tovább.
Az utolsó lépéseket már Szilárd bíztatásával teszem meg, mint egy görög atléta, úgy bábáskodik felettem. Kimondja a gondolataimat, miközben a jeges hegyoldal után a sáros hegyoldallal kűzdök.
„ – Ugye még ez is. Nem baj, bírja a bakancs!”
Mindig olyan lehetetlen helyen vannak ezek az oázisok, táborhelyek. Már órák óta hallucinálok, mire feltűnik. Este van, végre megérkezünk. A többi trekker nevet, magamra vállalom a balhét, miattam csúsztunk. Vacsora idő van, akad olyan, aki már 3-4 óra óta itt van, ez felfoghatatlan számomra. Leülök és nézek ki a fejemből, mint Jack Nicholson a Ragyogásban.
Másnap indulás, még sajog mindenem. Keverednek a táborhelyek, napok a fejemben, csak megyek mint egy gép, hidratálok, amikor jön egy gleccserfolyam, átlépem. Le-fel, le-fel. Egyre mordoribb a táj, a Baltoro-gleccser felszínén haladunk.
View this post on Instagram
Egyre hidegebb van előkerül az arckendő, a pufidzseki, a kapucni és a kesztyű is. Havasak már a hegyek körülöttünk, mire megpillantjuk a híres, 8000 méteres Gasherbrum II csúcsot, amin annó együtt expedíciózott Erős Zsolt és az akkor még nagyon fiatal Klein Dávid.
A lépteim nem átgondoltak, csak visz a lábam, amikor nagyot kell lépni, lépek.
Egyszer csak egy jégfalhoz érkezünk, ahol Klein egy osztrák alpinista nővel beszélget és közben szinte balettes mozdulatokkal helyezi egyik lábát a másik elé a jégfalon. Alattunk szakadék, jeges tó az alján. Megyek én is.
Megcsúszik a lábam.
Dávid a trekking botom után nyúl, ordít, hogy tartsam, erre kibújok a trekking bot köteléből, hogy felhúzzam magam. Látja, hogy teljesen hülye vagyok, ezért végigmorzsolja a testem a jégfalon, a biztonságos túlsó oldalra. Megúszom. Megkapaszkodom, utánam jön Brigitta, szintén megcsúszik, őt is végigrángatja Dávid. Ömlik a lány tenyeréből a vér, ellenőrzöm a karom, az enyémen szerencsére egy karcolás sincs. Lefertőtlenítjük a lány sebét kézfertőtlenítővel, csípi szegényt, mint kínai lányt a pálinka.
Alig telik el egy óra, és egy szélesebb gleccserhez érünk. Dávid és Szilárd bemutatót tart, hogy is kellene a közepén lévő éles nagy kőről tovább lendülni. Nekem nem jön össze. Erőtlenül ugrok és a kameratáska súlya miatt ugrás közben nem előre, hanem hátra dőlök. A lábam megbicsaklik a kövön, éles fájdalom nyilal belém, közben a jeges vízbe esek. Kezek nyúlnak utánam, hogy ne vigyen el az ár, megkapaszkodom. Átázik a bakancsom, a zoknim, a nadrágom, a pólóm, és pulcsim is és rohadtul fáj a bokám. Bicegni kezdek az amúgy is gyilkos, sziklás terepen, így már teljesen leszakadva battyogok, de Szilárd mindig bevár. Jó ember.
Megérkezünk a Goro II-höz.
View this post on Instagram
Hideg van, kurva hideg. Lefagyok este a sátramban. Dupla hosszú ujjú, cicanaci, rendes nadrág, múmia hálózsák, sapka, és fejtetőig becipzárazom, de így is fázom. Szilárd tanácsára a nyirkos cuccaimat (talpbetét, zokni) a hálózsákban szárítom, ami szar érzés, mert mindig hozzám ér. Olvasok, le-fel kapcsolgatom a fejlámpát, nem bírok elaludni.
Hangos szívdobogás lüktet a mellkasomban. Óránként felébredek, fáj a fejem. Elvégre már 4000 méter felett járunk, nem meglepetés. Kizárt, hogy kimenjek vizelni a mínuszokba, a hóviharba. Az Ispaghol gyógynövényes dobozom közben kacsává alakítottam és így bele is pisilek. Épp csak félig bújok ki a hálózsákból, de a probléma az, hogy többet kell csurgatnom, mint ami belefér az orsó alakú műanyagba.
Elzárom a csapot és tekerem rá a fedelét az edénynek, amikor egy béna mozdulat miatt a húgy kiömlik. Szerencsére nem a könyvemre, csak a sátor oldalába. Mire a tisztasági kendővel feltörölném, a cucc koronggá fagy. Mint egy frizbit kidobom a sátorból.
Reggel felcipzárazom, kinézek: mindenhol hó. Időt vesztünk, innen nem megyünk egy napig sehova. Hírt kapunk, hogy egy olasz csoportot elvitt a lavina, mind meghaltak. Félni kezdek. Látok szabad szemmel is lavinát a szemközti hegyen, elképzelem ahogy éjjel elviszi a sátrat és betemet mindenkit.
Szilárd Voodoo banddel próbálja elszorítani a bokámat. Felkészít, hogy ez annyira fájni fog, mintha a tökömre rácsukná a konyhaajtót. Ráharapok a fogkefémre és tűröm, magamban ordítok. Kiszorítja a vért a lábamból, ezzel az esetleges gennyet, gyulladást. Amikor letekeri a szorítókötést, felszabadult érzés. A friss véráram átmossa és távozhat a gyulladás.
Lassan gyógyul. Egyre reménytelenebb, hogy tovább tudjak menni.
Leülünk beszélni hármasban, a két hegymászó meg én.
Megszületik a terv: öszvérháton megyek vissza Aszkoléig. Még két nap lenne az alaptáborig, de onnan nem lehet látni a K2-t. Egy nap a Konkordiáig, de ilyen lábbal esélytelen. Ráadásul mindenhol térdig, combig érő hó van. Az állatokat se viszik már tovább innen. Csak a kecskét, de azt le is vágják.
Szomorú nézés a hegyekre. Búcsúzom.
Este a sátramban többször felébredek, ahogy mozog a jég. Szinte morog a föld.
Reggelre belázasodom, pedig már pufikabátban alszom. Késő. Az értékeim is gyengék, rosszul akklimatizálódtam. Mindenkitől elbúcsúzunk. Sol, a mexikói hegymászónő feltépi a sátramat és befekszik mellém, hogy elbúcsúzzon, én épp a pénzemet számolom, úgyhogy elég hülye helyzet. Lelkizni akar, de rosszkor. Előző este mondta el, hogy a bátyját drogdílerek lőtték le Mexikó város utcáin. Ezért is van itt. Épp nem tudok neki mit mondani, csak megköszönöm a részvétet, megölelem.
Három nap öszvérháton a Himaláján
Reggel indulás, a többiek azon aggódnak, mi lesz a seggemmel, mert hát három nap a szamár hátán az kemény. Klein Dávid elmondja, hogy ő is ült Nepálban hasonló termetű tibeti lovon, amikor szintén a lába sérült meg, de ő lezuhant vele a szakadékba. Túlélte ő is meg a ló is. Csak dőlt belőlük a vér. Jók ezek az útravaló történetek, megnyugtatnak. Klein egy Terminátor, egyszer egy lavinát is túlélt. Nem baj, én majd a szerencsére fogok hagyatkozni.
Az öszvért már felnyergelték, Brigittától és Attilától egy párnát kapok, amit már sajnos az első leszállásnál elvesztek, amikor leszállítanak egy húzósabb szakadéknál. Ispagholnak nevezem el az Öszvért a gyógyszer után.
Először egy srác vezeti, aki nem tud angolul, ezért csak nagyokat mosolygunk egymásra. Neki adom az egyik sapkám, ettől beindul a barátságunk.
Később megérkezik egy másik segítő-teherhordó, ő már töri az angolt, vele már lehet viccelődni is. Neki adom a másik sapkám, mindkét srácot megkedvelem, az életem a kis barna kezeikben van.
Ispaghol, mintha nyögne egyet a súlyom alatt minden alkalommal, amikor felszállok rá. Kleinék azt mondták, 75 kg vagyok. Valójában 93-94 körül lehetek. Egy helyi öszvér, ahogy ők mondják Donkey – „hácsár” – nagyon maximum 100 kilóig terhelhető és 10 év körül nyugdíjazzák, szabadon engedik őket. Ezt a mesét kapom, a muszlim vallás tiltja a szamárevést. De Ispaghol, a kanca, már vagy 20 éves. Kicsit sajnálom az öreglányt, őt nem engedték szabadon.
Amikor lefele megyünk a meredély mentén, mindig annyira koncentrál, mint Pista bácsi, aki megjött a kocsmából és a zsebében kotorászva lassan próbálja nem elvéteni a bejárati ajtót. Egy ilyen kísérletnél össze is nyeklett alattam, azt hittem vége szegénynek. Én meg majdnem leestem róla, de megrodeóztam. Szívós az öreglány, felállt. Megsimogattam. A fülei közt volt egy szőrpamacs, azt dörgöltem, ha túl voltunk valami rizikóson.
Később már eléggé egymásra éreztünk. Amikor ment fel a hegyen, mindig rásimultam, amikor ereszkedett, a hátsó lábait igyekeztem terhelni. Mindenesetre, amikor tudtam, leszálltam róla, hogy fújja ki magát, egyen egy kis füvet. Étvágya nem sok volt, a másik teherhordó szamár viszont zabált. Ha valahol kilógott egy fűcsomó, egyből ráment. Mindig elkóricált hátán az összes málhával, köztük az én zsákommal. Ilyenkor a teherhordó Mohamed azt mondta:
"Ahh Ahh Ahh!"
Erre általában visszajön.
Ha erre az utasításra sem jön vissza, akkor életbe lép a pakisztáni távirányító:
hozzábaszarintanak egy nagyobb követ.
Ez általában működni szokott. Ez az öszvér harapott is, így a srác az utunk felénél már el akarta adni. Egy fószer nézegeti a kősivatagban az állat fogát. Kicsit később gépfegyveresek mellett haladunk el, legtöbbjüknél csőre töltött AK 47-es, meg Bazooka, RPG. Ők a pakisztáni hadsereg katonái. Egyből szelfiznek velem.
Köszönök nekik:
„- Salam Alaikum”
Gondoltam bevágódok, mire az egyik visszakérdez, muszlim vagyok-e.
Mondom neki, nem. Nem tette hozzá, hogy akkor mit köszöngetsz így, de ezt gondolta. Az ország majdnem húsz százaléka keresztény, úgyhogy nem lett volna baj, ha megkérdik kiben hiszek. Ha hitetlen vagyok, talán egyedül az probléma itt. Istenkáromlásért is halálbünti jár,még mindig gyakori a megkövezés. Sajnos erről már mindig a Brian élete fog eszembe jutni.
Uburcénél üzenek Lacinak, aki Konkordiáról jön vissza másnap, hogy megvagyok, élek. A terv, hogy együtt menjünk vissza a civilizációba. A telefonok természetesen nem működnek. Induláskor még viccelődtünk, hogy ilyen üzeneteket fogok hagyni:
Vigyázz a kóreai nővel! Ne fogadj el tőle kenőcsöt és éjszaka ne engedd be a sátradba akárhogy is könyörög.
Aki átadja neked az üzenetet, a koszos körműtől ne fogadj el kaját, a kecskét négy napja vágta!
Urdukászban ne egyél, ha nem akarsz befosni. Valamit elszerveztek a kajával.
Itt ne menj el budiba! Szörnyű dolgok történtek az éjjel.
Üdv Pádzsuban! Ha elfáradsz itt tudsz szamarat bérelni. Vigyázz azzal, amelyik félig van pakolva, gyenge és geci. Megpróbált megharapni.
Na itt ne egyél! Szerintem ezek nem csirkét főznek, hanem egeret.
Ne pacsizz a rendőrfőnökkel sokat. Meghívnak majd vacsira, de nem lesz jó a kégli és nem akarnak majd elengedni, ha nem csinálsz meg nekik dolgokat.
Majd kéri az a fogatlan férfi, hogy egyél a földről és kötözd magad az asztalhoz, ne engedd, hogy ő csomózza, a kötelet, így este el tudsz szökni.
Ne egyél birkát, veszett volt.
A babbal vigyázz ebben a faluban, az here!
Ne menj be a családhoz és ne mondd, hogy szépek a gyerekek, azok nem gyerekek és nem szépek!
A félszemű csávónak ne dicsérd meg a feleségét. Iszonyatosan el fog verni és elás a gleccser mellett. Vigyél kisollót, én azzal kapartam ki magam."
Még mindig lázas vagyok, de Dávid gyógyszere, szépen dolgozik bennem. Húszpercenként pisilek tőle, extra vízhajtó, jó cucc, főleg amikor szakadékok felett lovagolsz. Mindenesetre másnap sokkal jobban érzem magam. Annyit haladunk, hogy magunk mögött hagyjuk Goro II-t, Urdukászt, Uburcét és Pádzsu felé tartunk. Aztán Dzsola és Áskolé.
Hihetetlen az időjárás a Baltoro gleccseren, egy órán belül meg lehet élni mind a négy évszakot, úgyhogy állandóan öltözök az összvéren. Először jeges tél, havazás, süvítő szél, erre thermo pulcsi, kötött sapi, viharkabát. Majd nyári kalap, napszemüveg, hosszúujjú, elromlott kínai ernyő, az UV ellen. Itt még a helyieken is egy kiló naptej van.
Megérkezünk egy függőhídhoz, le kell szállnom az állatról, mert majdnem lefúj minket a szél úgy imbolyog. Egy kanyon közepén van és alattunk hömpölygő folyó. Egyre kevésbé bicegek, lassan már csak pózból szamaragolok, már csak az erőmmel van gond, amit a láz, meg a hegyi betegség kivett belőlem.
A hosszú út vége felé közeledik. A teherhordó fiú ugrál örömében:
- Aszkolé, Aszkolé!
Én is így örülök, hogy megérkeztünk a hegyi faluba, ahol már van civilizáció. Betárcsázós net a helyieknek, meg telefon. Mégis egy napot kell várnom útitársam érkeztére, akinél van műholdas telefon és haza tudok csörögni.
Abban az egy napban vettem mosószappant, kimostam a ruháimat, vásároltam ásványizet, fogat mostam. Kiterítettem a sátorra a ruháimat, a tűző nap, hamar megszárította. Valami fekete hajra való samponnal megmostam hideg vízben a hajam, közben az egész falu körém gyűlt. Egy bácsi mellém ült, amikor olvastam a napon a könyvemet. A két helyi rendőr, a kapitány és az első embere, odaültek a sátram mellé és megkínáltak egy jó, cukros pakisztáni kólával, estére elhívtak magukhoz, vacsorára.
Közben fotózni, portrézni indulok, csodálom a tájat, az embereket. A kisbolt előtt mindenki kér fotót, a házakba, udvarokba befotózva nem ér meglepetés, a nők szokás szerint sikítva menekülnek előlem.
NÓ FOTÓ!
Pedig azok a sorsok az arcokon, ahogy az anya a három gyerekével mossa a férje ruháit... néha azért elkattant halkan a gép. Estére befut Laci. meglátja a sátramat és a nyakamba ugrik, örül hogy élek, megvagyok. Én is neki. Este együtt megyünk a helyi zsarukhoz chicken kormat enni.
Nyolc négyzetméteren üldögélünk a rendőrökkel, beszélünk a kultúrák közti különbségekről. Laci mögött akkora falrepedés van, mint a Marianna árok. Viaszos vászon a lábunknál, a talpunktól, szagos zokniktól, koszos papucsoktól egy centire az étel. Hamar előkerül a csapati, a kétféle szószos csirke, és a rizs. Nem tudom, a teve utcai rendőrök nálunk meghívnának-e két pakisztáni fiút vacsira. Beesteledik, és elbúcsúzunk, bekapcsoljuk a lámpáinkat és visszatámolygunk a sátrainkba. A táskám alján megmaradt pár korty duty free-s viszkivel koccintunk.
Másnap indulunk vissza a gyilkos dzsipekkel Szkárduba, útközben megtudom, hogy kétezer autó pottyant le ötven év alatt a hegyen. Évi negyvenes átlag, majdnem minden hétre jut egy. Megérkezünk, Szkárduban végre van net, a családomnak még egyszer hírt adok magamról, majd Manzoor, a vendéglátónk este elvisz minket vacsizni egy étterembe. Bivalyt eszünk currys szószban, tésztával, rizzsel.
View this post on Instagram
Közben beszélünk az india-pakisztáni ellentétről, Kína és Pakisztán politikai és gazdasági viszonyairól. Egy bajszos férfi, aki az autót vezette, a pakisztáni emberek értékeiről mesél. Vendégszerető, békés emberek, mélyen egyet kell értsek. Talán sehol nem jártam még a világon, ahol ekkora segítőkészséget tapasztaltam. Megígérem, hogy Magyarországon nem azt fogom terjeszteni, hogy a terroristák szülőhelyén jártam, hanem mesélek Pakisztán igazi arcáról.
Másnap Iszlámábádba repülünk vissza, Laci foglalt a Mariottban szállást. Meglepően olcsó, a luxushoz képest, ugyanis 11 éve volt egy nagyobb talibán akció itt. Hatvan embert robbantottak fel egy kocsiba helyezett pokolgéppel és többszázan megsérültek. Egy ilyen akció bizony le tudja nyomni az árakat. A szálloda halljában egy Chevrolet áll, detektorok és fegyveres őrök mindenhol. Az örök sláger AK 47-es, shotgun, mégegy nagyobb valami, amit legutóbb a doomban láttam.
Japán étterem, bambusz liget, sashimi, olasz étterem, lasagne, mango lassi. Borbély, fodrász, arcmasszázs, meleg víz, testápoló, sampon, fogkrém, természetesen még mindig ásványvízzel.
Közben a helyi tvben az afgán miniszterelnök beszél. Érdekes, őt láttuk az előbb a folyosón. Ezek szerint itt szállt meg, ez mondjuk annyira nem megnyugtató. Hajnalban indul is a gép Isztambulba, majd átszállás és Budapest következik.
Érzem, ez a kaland vége, már most hiányzik a két hegyi teherhordó, Mohamed és Abbas, az öszvérem, Ispaghol, útiársaim, Dávid és Szilárd, meg a többi hegymászó, trekker. Hiányzik a pakisztáni emberek jóindulata és odaadása. Hiányzik a gyönyörű táj.
A barátnőm, kutyám, családom, barátaim, munkám, életem, a hazai ételek, a mozi, az otthonom, a civilizáció viszont még jobban hiányoznak.
href="http://admin.player.hu/wp-content/uploads/2019/07/geczy_paki-50.jpg">
Sajnálom, hogy nem faragtak keményebb fából, legalább fél nappal tovább bírhattam volna és akkor látom a K2-t a saját szememmel a Konkordiáról. Eszembe jut, hogy 11 éve láttam az Everest csúcsát, ahogy süti a felkelő nap sugara. Elmosolyodom, és tartom magam előtt ezt a képet a K2-ről, hátha egyszer élőben is látom majd...
(Fotók: Géczy Dávid)