1983. november 5-én, azaz nagyjából harmincnégy évvel ezelőtt történt meg a Szépművészeti Múzeumban az évszázad bűnügyeként elhíresült rablás. Az újságírók kivételesen nem túloztak, amikor így nevezték el az esetet, ugyanis a bűncselekmény nemzetközi szinten is nagyon nagyszabásúnak számított. Igazi filmbe illő történet merész, de mégis kretén képrablókkal, nemzetközi bűnszövetkezettel és zseniális nyomozókkal.
A Szépművészeti Múzeumból 1983. november 5-én éjjel hét értékes festményt lovasítottak meg. Hűlt helyét találták Raffaello Esterházy Madonnájá-nak és Ifjú képmás-ának, Giorgone Önarckép-ének, Tintoretto Női képmás-ának és Férfi képmás-ának, valamint a barokk festő, Giovanni Domenico Tiepolo két képének – Szeplőtlen Szűz hat szenttel, Pihenő szent család. A festmények összértékét akkoriban közel másfél milliárd forintra becsülték, ami olyan csillagászati összegnem számított, hogy az egy-kétezer forintos havi fizetések mellett elképzelni is nehéz volt.
A múzeum bezárt a hosszú hétvégére (november 7-e nemzeti ünnep volt), ezt használták ki a betörők, akik felmásztak a feltatarozott épület állványain, üvegvágóval felnyitották az ablakot, bementek az olasz terembe, leszedtek hét festményt, majd ugyanazon az útvonalon kimentek. A riasztók nem szólaltak meg, ugyanis két nappal korábban meghibásodtak, és még nem cserélték ki őket. Profi munka, amihez némi szerencse is társult. Vagy éppen tudták, hogy nem működnek.
Az eset természetesen hatalmas visszhangot váltott ki, és a rablás híre bejárta a nemzetközi sajtót:
Tegnap a Szépművészeti Múzeumban egész nap csöngött a telefon. Dr. Garas Klára főigazgatót nemcsak a hazai újságírók, művészettörténészek, s műbarátok keresték meg, hanem Bécsből, Rómából, Berlinből, Londonból és Hamburgból is hívták. Néhány mondatot váltottunk a főigazgatóval. A megdöbbent és lesújtott nemzetközi tekintélyű művészettörténész katasztrófának minősítette a történteket. Ha valaki, ő aztán pontosan tudja, hogy mennyivel lenne szegényebb a nemzet, ha e képek nem kerülnének épségben elő. – Erre gondolni sem akarok – mondta Garas Klára. – Bízom abban, hogy a műkincsek sértetlenül visszakerülnek a Szépművészeti Múzeum falai közé.
Esti Hírlap, 1983. november 8.
Csakhogy az elkövetők nem voltak mesterbűnözők, ugyanis egy halom nyomot hagytak a helyszínen. Például egy Parana USA PV 68 SQ feliratú csavarhúzót, olasz feliratú műanyagzsákot, egy rövidke piros-fehér-zöld fonallal átszőtt kötelet és néhány elmosódott ujjlenyomatot. Néhány nap múlva újabb nyomra akadtak Százhalombattánál egy ipari csatornában: egy, a múzeumban találttal megegyező műanyag zsákot, benne az ellopott festmények vakrámáival. A rendőrségen természetesen hatalmas volt a nyomás, hogy megtalálja a festményeket. Végül egy olyan dolog vezette nyomra őket, ami látszólag fényévnyi távolságra volt az esettől.
Az olasz meló
December elején előállítottak egy 17 éves lányt, Jónás Katalint, akit korábban eltűntként jelentett be a családja. Ők mondták el azt is, hogy a lány kiválóan beszélt olaszul, és az eltűnése előtti napokban azzal dicsekedett, hogy olasz barátja van, és hamarosan Olaszországba költözik. Ez az információmorzsa elég volt ahhoz, hogy valaki felkapja a fejét, és tegyen egy próbált a lánnyal. Utólag persze egyértelműnek tűnik a helyzet, de amikor egy hónap elteltével befagytak a nyomok, és nem tudtak előrukkolni semmivel, egy ilyen hétköznapi ügyre felfigyelni, mint egy eltűnt kiskorú megtalálása (amiből nyilván több tucat lehetett egy évben, és nyomozók nem is foglalkoznak ilyen jellegű ügyekkel) komoly teljesítmény volt. Kiderült, hogy a lány tolmácsként működött közre a magyar elkövetők és az olasz megrendelők között.
Raffaello Törökbálinton
Jónás Katalinból kiszedték a magyar elkövetők neveit, és hamar el is kapták őket. Kovács Gusztáv és Raffai József aztán mindent bevallott, elő is került egy kép Törökbálint határában, amit zálogként tartottak maguknál – illetve nem is maguknál, mert elásták a földbe. Raffaello Ifjú képmása című remekművét azért nem adták át, hogy biztosan megkapják a rablásért járó tíz-tízezer dollárt. Az olasz megrendelőket az olasz rendőrség fogta el, amihez az kellett, hogy a két ország rendőrsége teljes titokban dolgozzon együtt.
A magyar elkövetők ugyan rács mögött voltak, de ennek nem szabadott a sajtó és a közvélemény tudomására jutnia, akkor ugyanis az olasz tettestársak eltűnhettek volna a föld színéről. Ez tehát egy újabb olyan dolog, amit nem csesztek el a magyar zsaruk. Négy olaszt tartóztattak le, akik az igazi megrendelőnek, egy görög étolajgyáros milliárdosnak szállították volna le a képeket. Efthimiosz Moszkoklaidesz mindent tagadott, soha nem hallott semmiféle reneszánsz Raffaellóról, olasz és magyar betörőkről. A hiányzó festményeket mégis egy görög kolostor kertjében találták meg 1984. január 20-án.
Szocialista tempó
A hazakerült festményeket restaurálták, majd gyorsan újra kiállították, és ezúttal már sokkal jobban odafigyeltek a biztonságra. Merthogy a rablás idején tulajdonképpen nem is volt olyasmi, amit biztonsági rendszernek lehetett nevezni: az 1976-ban vásárolt biztonsági berendezések két évig pihentek a dobozaikban, és csak két év múlva szerelték fel őket. Ez a tempó volt jellemző még a nyolcvanas években is. 1983. november 1-jén szintén elromlott a rendszer, és a rablás idején sem működött. Az új berendezések újfent egy ládában várták, hogy a felújítás után felszereljék őket. Jobban belegondolva könnyen lehet, hogy nem is a betörők voltak a legnagyobb balekok ebben a történetben.