Izgalmas dolog egy új kutya érkezése, de még a rutinosabb gazdiknak is tartogat meglepetéseket – legyen az kellemes vagy kellemetlen.

Dinnye hazaköltözött, és ennek már lassan három hete – ezzel zártam az első részt, azóta pedig eltelt újabb három hét, vagyis közös életünk már több mint egy hónapja tart. De kanyarodjunk vissza oda, hogy – a másik kutyusunkkal, Debivel együtt – elmentünk Dinnyéért a menhelyre.

Miután kitöltöttük az örökbefogadási szerződést – ami egyben egy felelősségvállalási nyilatkozat is – és megkaptuk a szükséges papírokat (többek között az oltási könyvet – ez fontos), indulhattunk haza, autóval. Vannak kutyusok, akik jól viselik, ha autóban kell utazniuk, de abban biztos lehetsz, hogy nekik is idő kellett ahhoz, hogy hozzászokjanak és ne féljenek tőle. Ezzel azt szeretném mondani, hogy ne várd el a kutyustól, hogy azonnal magától beugorjon az autóba.

Nemcsak az autótól fél, de minden ismeretlen helyzettől is, és az van, hogy számára egyelőre még te is az ismeretlen helyzet kategóriájába tartozol.

Hát persze, gondolj csak bele: ő még téged sem ismer (nemhogy az autós szituációt), és attól, hogy a második találkozásotokkor is körbenyalogat és megállíthatatlanul csóválja a farkát, ha meglát téged, még nincs meg a bizalom irányodba. Ez érthető, a kötődés kialakulásához idő kell, neki is.

Mi azzal számoltunk, hogy nem fogja szeretni az autót, vagyis bőven betáraztunk jutalomfalatból, illetve az autót is felkészítettük Dinnye érkezésére. Dinnye ugyanis nemcsak, hogy koszos volt, de rendesen mocskos is, ami nem annyira meglepő, tekintve, hogy egy kennelben töltötte eddigi életét (egy másik, örökbefogadásra váró kutyával együtt), ami a lakhelye és a vécéje is volt egyben, vagyis gondolhatod...

Dinnye a csomagtartóban utazott, amit letakartunk egy pléddel. Természetesen levettük a kalaptartót, hogy legyen tere, Évi pedig a hátsó ülésre ült, hogy nyugtatgathassa és szemmel tarthassa őt út közben is. De persze a hányás ellen mindez semmit sem ér – spolier: még mindig szenvedünk az egy utazás=minimum egy hányástól, de képzeljétek, meg lehet oldani, hogy a kutya egy zacskóba hányjon, ennek a technikáját pedig tökélyre fejlesztette Évi.

Szóval autózás, egy szagos, összehányt kutyával, plusz ott volt még Debi kutya is velünk, aki bár mostanra egészen jó arányban hozza le hányás nélkül az autózásokat, a nyöszörgés azért állandó velejárója ennek a számára ördögi – számunkra pedig olykor kifejezetten idegtépő – tortúrának.

Mindezek után természetesen nem is lehetett más az első célállomásunk, mint egy 0-24-es önkiszolgáló kutyamosó

– ilyen például a Wash & Vau is –, mert hidd el, jobb nem otthon letudni az első fürdetést.

Elmondanám, itt olyanok voltunk, mint az ateista a zuhanó repülőn: imádkoztunk az összes istenhez, hogy a kutyus bent maradjon a kádban és engedje, hogy mindenféle testrészét megmossuk neki. De Dinnye szuperül tűrte a fürdetéssel és újabb fürdetéssel, valamint szárítással járó, minden porcikájára kiterjedő, kábé félórás megpróbáltatást. Ez tényleg nagy szó, hiszen – ismételjük – még egyáltalán nem ismert minket.

Oké, a kutya (viszonylag) tiszta, és már hazaértünk. Mi jön most? Vagy ennyi volt?

Nekünk az első dolgunk az volt, hogy hagytuk, hogy kicsit szabadon mászkáljon a lakásban, hogy felmérhesse és beszagolhassa a terepet, majd megmutattuk neki a vizes tálját, az ágyát és az első olyan játékát, amit tőlünk kapott, a nyuszit.

Fontosnak tartjuk, hogy a kutyusnak legyen egy saját helye, ahova visszavonulhat, ugyanis neki is szüksége van privát szférára.

Dinnye igazi utánfutóként viselkedett és viselkedik még mindig, vagyis akárhova megyünk a lakásban, ő jön utánunk. Ha pedig Évivel nem vagyunk egy légtérben (mert mondjuk az egyikünk elmegy fürödni), Dinnye olyan helyre fekszik le, ahonnan mindkettőnkre ráláthat.

Na de szobatiszta-e?

Ugye ez egy elég fontos dolog, mert egyrészt a kutyának sem jó, ha nem tudja, hol végezheti el a dolgát, és neked sem jó, ha váratlan meglepetésbe lépsz reggel.

Semmi gond, ha a kutya nem szobatiszta, nagyon hamar meg lehet tanítani neki, hol végezze el a dolgát,

és hidd el, neki is kényelmesebb a fűben, mint a konyhakövön. Ez persze azzal jár, hogy naponta többször le kell vinni (hogy megmutasd neki, hol könnyíthet magán), vagyis nem árt ezt is belekalkulálnod a napirendedbe.

(Szerintem) két fontos dolog van ezzel kapcsolatban:

  • A büntetés tilos és egyáltalán nem célravezető, inkább dicsérjük meg, ha jó helyen teszi ki a cuccot.
  • Próbáljuk meg egy viszonylag nyugodtabb, kevésbé zajos és ingerszegény környezetbe vinni a kutyust, hogy ráhangolódjon a vécézésre. Nálunk ez a társasház mögötti kis kertrész volt, amihez egy viszonylag meredek lépcső vezet fel, és mint kiderült, Dinnye nemcsak az autótól, de a lépcsőtől is félt. Szerencsére egy kis biztatással, jutalomfalattal és Debi kutyánk példamutatásával hamar sikerült meggyőzni, hogy nem is olyan félelmetes ez a lépcsőzés.

Mi nem tudtuk, hogy Dinnye szobatiszta-e, és ezt a menhelyen sem tudták megmondani, amikor elhoztuk őt, így inkább egy nap négyszer-ötször lementünk vele – illetve velük – a már említett kertrészbe, valamint a közeli parkba.

Kicsit meglepett minket, hogy Dinnye sokáig csak a kis kertrészen pisilt (a nagy dolgát olykor-olykor a parkban is elvégezte), de aztán rájöttünk, pontosabban olvastuk valahol, mi lehet ennek az oka: ez szimplán annak szólt, hogy még nem volt meg a kellő önbizalma és bátorsága ahhoz, hogy nyomot merjen hagyni maga után ott, ahol több kutya is jelölget – vagyis a többi kutya látatlanban ledominálta őt. Néhány hét elteltével azonban beállt a dolog, és azóta már bátran elvégzi a dolgát mindenhol, kivéve a lakásban és a társasházban – jó, örömcseppek azért néha előfordulnak, amikor egyikünk hazaér valahonnan.

Azok a bizonyos első éjszakák az új kutyussal

Nekünk is új helyzet volt, hogy két kutya volt a lakásban, Debivel már összecsiszolódtunk a hosszú évek során, teljesen megszoktuk egymás neszét és mocorgását az elmúlt tíz évben. Tudjuk, minek szól, ha nyüszög, tudjuk, hova lépjünk és hova ne, ha felkelünk az éjszaka közepén, és már a fültartásából meg tudjuk mondani, van-e cica a közelben. Dinnye esetében viszont ez a fajta ismerjük-egymás-rezzenését kapcsolat értelemszerűen még nem volt meg.

Dinnye már csak méretei miatt is hangosabban létezik (ugye ő egy golden retriever, míg Debi egy cocker spániel-ír szetter keverék), ezért is jó pár nap volt, mire hozzászoktunk az erőteljesebb szuszogásához, a diszkrétnek semmiképp sem nevezhető földre fekvéséhez – konkrétan odabassza magát a padlóhoz – és a parketta hangosabb recsegéséhez. Mindehhez pedig még hozzájött az is, hogy az összecsiszolódás hiányában a bioritmusunk is más volt – eleinte éjszakánként és/vagy hajnalban kifejezetten aktív (értsd: hangos) volt –, de persze

ez természetes, hiszen neki és nekünk is szoknunk kellett az új helyzetet.

Bevallom, mivel fél éve cseréltük le az összes bútorunkat, bennem fokozottan megvolt a para, amikor csámcsogást hallottam, hogy vajon éppen az új komódot aprítja fogaival, vagy csak a játékát nyüstöli. Az vesse rám az első követ, aki mindezek fényében nem riadna fel az éberalvásból. Újabb spoiler: egy kicsit a tévéállvány, a kanapé és a fotelhez tartozó lábtartó is megsínylette Dinnye fene nagy érdeklődését, de ez persze olyan, hogy 15 percig bosszantja az embert, utána viszont egyszerűen nem lehet már haragudni egy színtiszta szeretetgombóc golden retrieverre – egyébként ha sikerül azonnal észrevenni és határozottan rászólni, akkor egészen sok esélyed van arra, hogy a jövőben ne, vagy csak nagyon ritkán próbálkozzon meg vele újra.

Dinnye egyébként szuperül viselkedett, oké, rágicsált egy kicsit, de jelzett is – a nyüszögés és a méltatlankodó hümmögés közti fura hanggal –, amikor dolga lett volna, de mivel még nem ismertük ezeket a jeleket, mi sem tudtuk, mit akarhat. Aztán kiderült, néhányszor.

Szóval röviden összefoglalva az első éjszakákat: nem mély alvás részünkről+Dinnye részéről egy kis rágicsálás+bepisilés és egyebek, de mi összességében arra jutottunk Évivel, hogy iszonyat szerencsések vagyunk, mert ennél sokkal, de sokkal meredekebb sztorikat is hallottunk már más gazdiktól, és nem csak az első kutyás éjszakáik kapcsán.

Folyt. köv. hamarosan...

És ezt olvastad már?
Vízre szállni a nyári hőségben felér egy valódi terápiával