Gál Helga még női szemmel is az egyik legjobb MILF a Nemzeti Együttműködés Rendszerében, habár ebben az is közrejátszik, hogy báját nem veszik el politikai ballépések. Ő ugyanis – saját megfogalmazása szerint – bor- és gasztronómiai tanácsadó, valójában végzett bormarketinges. 2010-ben azt a nem kis feladatot kapta, hogy irtsa ki a Parlament és a minisztériumok pincéiből és konyháiból a kommersz ötputtonyosokat, meg a rettenetes debrői hárslevelűket, és a magyar felsővezetésnek mutassa meg a hazai gasztronómia legjavát. Sőt, a lehető legtöbb külföldi országembernek is: vigyen magyar kézműves borokat a világ minden tájára – végül is a mi hibánk, ha azokat máshol nem ismerik. Most éppen keletre küldik, hogy saját maga után a magyar italokat is megszerettesse Tokióban, Hongkongban, Tajvanban.

Gál Helga munkája – pontosítsuk – nem az eladásról szól. „Számos gyönyörű, értékes festmény van itt a Külügyminisztériumban, ezeket is mutogatjuk anélkül, hogy el akarnánk adni őket” – ezt már szerdán, az üvegfalú VIP-terem borkóstoláshoz előkészített asztalánál hallottuk. Hogy mindenki megtudja,  mit isznak tőlünk messze a mi adóforintjainkból, legelőször a magyar sajtót látták vendégül. A Külügy sajtóosztálya egy kis csapat újságíróval szemben ült itt, és koncentrált a Kárpát-medence 15 percbe sűrített bortörténelmére, meg hat magyar italra. Ősszőlő kőlenyomat, vino regnum regnum vinorum, sztorizgatás Haraszthy Ágostonról, Matiász Jánosról, Hugh Johnsonról.

Color, odor, sapor

Szín, illat, íz a három legfontosabb, amit borozáskor megvizsgálhatunk, merthogy nem minden bor egyforma – mondta a blondie, a terem egyik sarkában megdöbbenés ült ki az arcokra. Szerencsére ezt a tanácsadó is észrevette, és a bűnelkövetést megelőzendő nyomatékosan belénk sulykolta: „hihetetlen nagy neveletlenség a pohár testét fogni”. Úgyhogy kecsesen – a kisujjunkat is eltartva – nyúltunk a borospohár  száráért, nehogy az est végére maszatos legyen, meg hogy ne melegítsük feleslegesen az első tételt a tenyerünkkel. „Magyarok vagyunk! Koccintunk! Ha a pohár testét fogjuk, a koccanásnak nem lesz hangja!” – ezzel kifújt az érvek sora a kulturált pohárfogás mellett, azt hiszem, felfogtuk.

2012-es Nyakas Irsai Olivér pörgött a szakszerűen kézben tartott poharakban. Voltunk páran, akik ittunk már jó borokat, mi közös erővel bíztunk benne: ez most itt csak egy „belövő bor”, hogy rendbe tegye szánk PH-ját. „Na, hány pont? Nyolc? Hét?” Én ráztam a fejem, nem ittam még a Nyakas múlt évi kiadásából, de nem lepődtem meg, hogy pont olyan, mint a korábbiak. Gyümölcsös, egyeztünk ki ennyiben, és szerencsére rohantunk tovább kicsit nagyobb kihívások felé.

Nyelvünk hegyén a Kikelet Furmint

A furmint, mint az irsai olivér, nagyon magyar – legalábbis szeretjük ezt gondolni. Az előző tétellel ellentétben itt már egyéves érlelést is érezhetünk a Kikelet 2011-es birtokborán. Ebben véletlenül sem tolakodnak a permetszerek, és hogy egy-egy szőlőtőkén csak néhány fürt szőlőt hagytak, garantálta a bor gazdagságát. Természetesen tokaji alapanyagról van szó, és ezt a tapasztaltabbak az ásványos, köves ízről máris felismerték. „De hol érezzük ezt az ízt?” – rájönni volt a következő feladat, azzal az utasítással: lassan nyeljünk. Segített az is, hogy a borászokhoz hasonlóan furcsán szürcsögtünk, fogaink között F-hanggal levegőt szívtunk a szánkba. Ezen a ponton többen félrenyeltek, de sokan arra is ráéreztek, mi ennek a haszna.

Szeremley Kéknyelű, a hisztis szingli

A kéknyelű az egyik leghisztisebb szőlőfajta a világon. Mivel kizárólag nőivarú, be kell porozni, de még így is csak keveset terem – nem meglepő, hogy egy időben több borvidéken tudatosan irtották. Ma főleg a Balaton környékén találunk belőle a Szeremley és Varga pincék jóvoltából. Itt három nap dolgozik a szőlő javára: a Nap is süti, annak fényét és melegét pedig a bazalttalaj és a tó vize is visszatükrözi a gyümölcsre. Ez a szőlő tehát nem éri be akármivel – somolygott Gál.

A kéknyelű fürtjeinek szára tényleg kicsit kékes – ezt láttuk az oktató ppt-n. Előttünk a pohárban a 2009-es ital az előzőeknél kicsit talán világosabb, mozgása alapján testesebb volt, az ízét nyelvünk hátulján éreztük. Ráadásul mindezt már maguktól állapították meg az újságírók; fejlődtünk! A bor illata a hársra emlékeztetett, intenzív – ja igen, egyedülálló nővel van dolgunk, akinek a fajfenntartáshoz be kell vonzania a pasikat méheket.

Dúzsi Kadarka a Pantone-skálán

A kadarka érdekessége, hogy fehér- és vörösbor is készülhet belőle, attól függően, mennyit ázik a gyümölcs héján a leve. A 2009-es szekszárdival minden tekintetben nagyot ugrottunk. Itt külön kitértünk a színekre is.

Cékla! – hangzott a határozott hasonlat egy olyan kollégától, aki nem bírt tovább várni a kóstolással. Mivel ebben a borban tényleg sok a földes jegy, igazoltuk a megállapítást, habár ezt azok is szerethetik, akik a zöldséget nem. Halászlé, káposztás halételek – álmodozott Gál, és nekünk is megjött az étvágyunk. Persze aki bort kóstol és igazán akarja érezni az ízeit, legfeljebb kenyeret, kiflit ehet. Azért még felemlegettük minden vörös növény előnyét, a szabadgyököket, meg hogy ha napi egy pohár, akkor sose halunk meg, az orvosok azt mondták.

Bolyki Kékfrankos, a borok érlelt sajtja

Este hét óra tájban, az utolsó tételhez közeledve tényleg mindenki éhes volt már, egy lelkes újságíró a Kadarkát még konyakos meggyhez, a Kékfrankost már érlelt sajthoz hasonlította. Közelebbi társaságom kiegyezett az enyhén megégett vajas pattogatott kukoricában. A bor nagy piros nyulat ábrázoló címkéje láttán akadt, aki vadat rendelt volna, a gasztroguru inkább egy közepesen átsütött marhát vagy bélszínt tett volna mellé. „Étel és bor: ahány ember, annyi tipp” – valamiben megint sikerült kiegyeznünk.

A Bolyki pincével még egy népszerű vidéket, Egert is érintettük. A 2009-es vörös egy „kisbirtokról” származik, és a többihez hasonlóan  a külképviseleteken kínálja a magyar delegáció. Kiderült, ilyen kisbirtok a Gál család tulajdonában is van, bár kedvenc tanácsadónk csak „külső szurkoló”.

Valami édeset

A sort – ahogy illik – egy édes borral zártuk, az ázsiaiak is így tesznek majd. Volt, aki végig erre várt, volt aki rá sem bírt nézni – ez mindig ilyen. Mielőtt az alkohol végre elnyomta volna, még felfrissítettük nemrég szerzett ismereteinket is: láttuk a korábban már emlegetett borostyán-, aranyszínt, és hogy Degenfeld Tokaji Szamorodnija lomhán mozog. Megállapítottuk: a „könnyek”, „lábak”, „korona”, vagy „templomablakként” is emlegetett gliceringyűrű szintén lassan tér vissza a pohár faláról a fenekéhez, ami szintén a beltartalmi értékekre utal.

Ezen a ponton már nyugodtan lehetett adagolni a józanabb körülmények között felháborítónak számító új borrégiós besorolást, ami a 22 területet hatra csökkentené. „Miért nem emelünk ki egyet?” – vetették fel mellettem, rögtön Tokajra voksolva. Közben még mindig a szamorodnit ittuk, úgyhogy végül is egyetértettünk. Ezen a ponton már azzal sem tudtunk vitatkozni, hogy megfelelnek-e ezek az italok a magyar imidzs építésére és szépítésére, többé-kevésbé bólogattunk. Mivel mindegyik itt felsorolt palack elérhető 1500-4000 forint között, javaslom, az olvasó is hívjon társaságot, és döntse el maga. Csak ne felejtsen el érzékelni.

A szerző ajánlja: A borfogyasztás alapjai, avagy a praktikusság nem sznobizmus!

(Fotó: Véssey Endre)